Hetvenes évek közepén járunk. Én a húszas éveim közepét taposom. Akkoriban faszobrászként dolgoztam egy szövetkezetben, és emellett bedolgozói munkát vállaltam egy ismerős bőrdíszműves kisiparosnál, akit Andrásnak hívtak, és két S-sel, meg ipszilonnal írta a vezetéknevét. Erősen kopaszodott, amiért nehéz volt megállapítani életkorát, így negyven és ötven közé saccoltam.
Kisebb-nagyobb marhabőr válltáskák színezése, lakkozása volt a feladatom. Mivel eléggé erős szagú festéket használtunk, béreltem egy tiszta pincehelyiséget a szomszéd házban, ahol Józsi bácsi, a házmester – akkoriban még volt ilyen – apósom gyermekkori haverja volt. Gyors beszédű, élénk szemű, aszott öregember, a korához képest jó erőben, ha tehette ő is kijárt a Városligetbe ultizni apósommal, és néhány régi ismerőssel. Kapcsolatuk jellegéből adódott, hogy a bérlemény szerény díját Józsi bácsi vágta zsebre, mindenféle papírmunkát hanyagolva, hiszen neki is szüksége volt egy kis mellékesre. Akkoriban ez így működött.
A táskákat hétfőn és csütörtökön este hozta András, a kombi Wartburgjában, és ami készen volt kifizette, és vitte eladásra. A pincelejárat a lift mellett volt. Természetesen én is segítettem le és felhordani az árut. András, mielőtt elköszönt, végigmustrálta a lift barokkos stílusú, kovácsoltvas védőrácsozatát. Míves virág motívumok, csigavonalak, akantusz levelek, változatos formában tekeredtek a liftakna védelmében. András tekintete megállt a liftajtó feletti díszítő elemen. Ez nem volt más, mint egy kovácsoltvas sellő szobrocska, amely félkönyéken támaszkodott egy visszafelé forduló vas hullámon. Másik kezével egy kagylókürtre, vagy tengeri csigára emlékeztető tárgyat ölelt magához, ami még látni engedte formás vas kebleit. Munkaadóm hónapok óta járt oda, és egyszer sem hagyta figyelmen kívül.
Mit tesz Isten, vagy az ügyben még illetékesebb FIK – ez volt akkoriban a Fővárosi Ingatlankezelő rövidítése – a liftet felújításra kárhoztatta. Táblát is akasztottak szép rácsos ajtajára, miszerint a liftet műszaki okok miatt leállították, javítása nem lehetséges, cseréjét a következő héten kezdik el.
Andrásra ez drámai hatással volt, de józanésszel azt remélte, hogy a gépészeti részt, legfeljebb a lift kabint cserélik a felújítás során. A gyönyörű kovácsmunkát meghagyják az utókor számára, ha már ötven évet kibírt. Könnyű kitalálni, nem így történt.
Emlékszem, péntek este fél hét volt. Anyósom pufogva jött ki a szobájukból, és a kezembe nyomta a telefont. „Téged keres valamilyen András!” Mindezt úgy mondta, mintha éjjeli álmából ébresztette volna a hívás, de csak egy szappanopera nézését zavarta meg a sok közül.
András feldúlt hangon kérdezte: „Láttad mit műveltek?” Kellett kis idő, mire kapcsoltam. Napközben arra járt, és aggódva benézett a kapualjba, ahol javában folytak a bontási munkák. Csak zárójelben jegyzem meg, akkortájt még nem okozott megoldhatatlan problémát a Majakovszkij (előtte Király, utána is Király) utcában parkolni. András, amúgy is magas vérnyomása az egekbe szaladt, amikor meglátta a lift védőrácsozatát, szétdarabolva a falnak támasztva. A falhoz szorítva, ott látta a liftajtót, díszes keretét, a sellő figurával. Feltehetően a munkások ezzel kezdték a lángvágást. Nyílván arra várt, így egymásra téve, hogy a legközelebbi fuvarral a MÉH-be, vagyis a hulladék felvásárlás akkori monopóliumának telephelyére szállítsák, hogy végül valamelyik, akkoriban még létező kohászati üzemünk olvasztójában lehelje ki lelkét. Mert annak a kovácsolt remekműnek igazi lelke, aurája volt. Miután végighallgattam András megrendült beszámolóját, megkérdeztem, hogy szerinte mit segíthetnék, amikor hivatalosan engedélyezett, tanácsilag jóváhagyott „felújítás” eredményezte ezt a pusztítást. Közben eszembe jutott Józsi bácsi, a házmester. Megkértem Andrást, hogy hívjon vissza tíz perc múlva, addig kiötlök valamit. Persze elsősorban apósomra számítva tettem ígéretet. A telefont magammal vittem a konyhába, ahol apósom újságot olvasva szivarozott. Az öreg lassan szippantgatott az akkoriban még megfizethető áron kapható feketepiaci kubaiból, és csibészesen elmosolyodott. Se perc alatt kész tervvel állt elő. Miután én is jó ötletnek tartottam, megkérdezte: „Aztán ez a sellő mennyit ér a főnöködnek?” Erre nem tudtam válaszolni. „Kérdezd csak meg tőle, és szorozd be kettővel. Az legyen a te ajánlatod. Hiszen Józsi közreműködését is meg kell fizetni.” Ennek szellemében vártam a hívást, hamarosan meg is szólalt a telefon csengője. A végén ötszáz forintban állapodtunk meg, amiből egy százas Józsi bácsi zsebében kötött ki. Szombat este hidegvágóval leütötte a sellő három tartószegecsét. Én segítettem függőlegesben tartani a liftház többi oldalát, hogy hozzáférjen. Józsi bácsi megköszönte a pénzt, amit megelőlegeztem. Én meg elfeleztem apósommal a maradék négyszáz forintot. Persze, csak az után, hogy a műtárgyat újságpapírba csomagolva, egy sporttáskában, a néhai Moszkva térről felcipeltem a Rózsadomb aljába, Andrásékhoz, aki örömmel számolta le a tenyerembe, az akkoriban még papírra nyomott, piros színű százasokat.
A vas szobrocskát bevittük a garázsába, ahol András „vasárnapi” BMW-je is parkolt, és a sellőt óvatosan, egy vastag bőrdarab közé szorítva befogta satujába. Először csak szárazon kefélte le a cicijéről, és hajlataiból a sok éves port. Kiderült, hogy a szobor finom részleteit vastag, fekete festékréteg fedi, amit a hosszú évek során elkövetett szakszerűtlen mázolás eredményezett. Ezért drasztikus eszközhöz folyamodott. A ház háta mögött, egy műanyag gyerek fürdőkádba fektette a sellőt, és jól meglocsolta festékmaró kromofággal. Rövid idő elteltével felbőrösödött a félévszázados festékréteg, és egy tompa élű késsel, valamint drótkefével el lehetett távolítani. Ez után mosószeres forró vízzel ecsetelte, mondhatom, dédelgette. Gázégővel, lágy lánggal szárítgatta, és a végén valamilyen olajjal ápolta le a kovácsoltvas felületet. Andrást eltöltötte a boldogság érzése.
Munkaadóm ez után felkísért a lakásukba, mutatni akart valamit, mert tudta rólam, hogy tanult faszobrász vagyok – nappal bútorornamentikát faragtam a munkahelyemen – és érdekelte, tudnám-e pótolni egy régi bútordarabjáról letört, hiányzó részt. Amikor megláttam a reneszánsz szekrényt, a földbe, pontosabban a perzsaszőnyegbe gyökerezett a lábam. De erről a csodás iparművészeti alkotásról, a következő történetemben írok.
Addig is nézzen körül a Galéria Savaria hatalmas termékkínálata között, amiben segít eligazodni a tematikus rendszer. Ha kovácsoltvas sellőt most nem találna, talál helyette szép számmal különleges egyedi tárgyakat, saját örömére, vagy ajándékba, egy családtagnak, jó barátnak, esetleg üzleti partnerének.
Képek forrása: pinterest.com
Repüljünk vissza az időben egy kicsit…Mit szólnátok hozzá, ha ez a poszt most a nosztalgiázásról szólna? Idézzük fel a múltat, oszd meg saját kis történeted, amire szívesen emlékszel vissza.
Posted by Galéria Savaria on 2015. május 15.
