Bodrogkeresztúri kerámia és porcelán

(1925-2008)
Sok embertársunktól kellett elbúcsúznunk az óévben. Sok a veszteségünk. Most Jóska bácsira emlékezünk, aki 2008. január 2-án távozott közülünk. Tokaj és Keresztúr e lmúlt évszázadának egyik legjelentősebb személyiségét tisztelhetjük benne, a kerámiaüzemek alapítóját és felvirágoztatóját.
Születésekor már látszott, sorsa előre meg van határozva, hiszen ősei – közülük különösen nagyapja, id. Ullrich Károly- a kerámiakészítés és az üzemszerű termelés kialakításának nehéz és bukásoktól sem mentes útját járták. Akik között felnőtt, napjaikat ezzel töltötték, minden percük a megélhetés gondjai és az alkotás örömei között telt. Még Budapesten született, ahol édesapja a Fischer-féle kerámiagyárban dolgozott, de már csecsemő korában Sárospatakra került. Nagyapját, az ország egyik legnevesebb szakértőjét Sárospatak város vezetői meghívták az akkor induló helyi kaolin-feldolgozó üzem kialakítására, az ott dolgozni szándékozó asszonyok betanítására. Ettől kezdve sorsa Hegyaljához kapcsolódott.
A család még a 18. században került Stuttgart környékéről Magyarországra, s az emlékezet a Herenden dolgozó Ullrich Jakabig vezeti vissza a keramikus famíliát. Id. Ullrich Károly élete kész regény, mely a Bakonytól Németországig, majd Hódmezővásárhelytől Orosházán át a Zirc melletti Tündérmajoron és Pesten keresztül vezetett Patakig. Ott akkor kezdődött a kaolin és illit bányászata, s a „hegyaljai Herend” kialakításában az ő személye jelentette a szaktudást és a vállalkozási ismereteket. Az 1926-ban induló gyár a tőkeszegény kisemberek összefogásával jött létre, s a fejlesztéshez felvett bankkölcsönök nem hoztak szerencsét, a termelés id. Ullrich Károly minden erőfeszítése ellenére felszámolásra került. Az évekig tartó küzdelem közben a család új lehetőséget keresett, s a kőbányászatban jártas barát, Lőwe Henrik hívására 1930-ban Bodrogkeresztúrban vettek házat. A régi vásártér egy régi közös raktárépülete volt az, melyből a későbbi gyár kinőtt.
A pataki emberi csalódások miatt (mert volt a bukásban csalárdság is) csupán saját maguk akartak maradni. Családi kisipari tevékenységbe kezdtek. A nagyapa tapasztalatai sokat segítettek. Az apa, ifj. Ullrich Károly szintén dolgozott, felesége az elemi iskolában tanított. Hamarosan elterjedt, hogy a tanítónő férje „a sarat égeti.” Így találkozott a falu a kerámiával. Ez volt az igazi „zöldmezős” kezdet. Tűzálló főző edényeket, tálakat, dísztárgyakat készítettek. Sárospatakon – az orosházi tapasztalatokat hasznosítva, a nagyapa felesége, Eckert Terézia fonott árukat is készített, amit Keresztúrban is folytatott. Ez igényes munka volt, ügyes kezeket és gyakorlatot kívánt. A neves keramikus Eckert család régi tapasztalataira ehhez szükség volt. Az üzem létszáma 10-20 fő körül mozgott. A szűk piac azonban nem tette lehetővé, hogy sokan megéljenek ebből a munkából. Ekkor azonban a nagyapát nagyra becsülő Fischer Emil tőkés, aki Herenden a válságba került üzem termelésébe akart új lendületet vinni, meghívta őt is vezetőnek. Együttműködésük révén 15 év alatt a Herendi gyár ismét visszakerült a világpiacra. Keresztúrban ifj. Ullrich Károly vezette tovább az üzemet - a fellendülést csak a háború törte meg. A kis Jóska gyakran tartózkodott Herenden, s felserdülve sokat tanult a látottakból.
Elemi iskoláit Keresztúrban, a polgári 4 osztályát Tokajban járta ki, ahol albérletben lakott Patonaiéknál. Ezzel a végzettséggel az egri felsőkereskedelmi iskolába jelentkezett - a családi tapasztalat szerint szükség volt ilyen irányú végzettségre. Ezért jelentkezett a kassai kereskedelmi főiskolára is, ahol azonban a háború miatt félbemaradtak tanulmányai. 1943 - 44-et írtak. Mint diákot, aki még nem volt behívható, munkaszolgálatra kötelezték, s társaival együtt a Székelyföldre került. Élete végéig sokszor emlegette, hogy az Uz patak völgyében védelmi állásokat készítettek, amikor pedig Románia „kiugrása” megtörtént, az oroszok közeledése miatt el kellett hagyniuk a Kárpátokot. 1944. augusztus 23-a napján a nyugatra menekülők forgatagába került, s megszánva egy gyermekével a hátán menekülő asszonyt, maga vitte tovább a kicsit. A mások megsegítésének szándéka aztán elkísérte öreg napjaiig. Nem tudott szó nélkül elmenni mások problémái mellett, sokszor erején felül is igyekezett mindent megtenni barátaiért, ismerőseiért.
A háború éveiben a kerámia iránti kereslet annyira lecsökkent, hogy a család Herendre költözni kényszerült. Az ottani üzemben kaptak munkát, majd a front elől, a visszatérő fiúkkal együtt Németországba menekültek. Itthon a német nevűekre nem sok jó várt, deportálásra is számítani lehetett. A Herend környéki németek 1944 karácsonyán Mügelnbe kerültek. Jóska bácsi itt az egyik kaolinbányában villanyszerelőként kapott munkát. Bátyja, Ádám a pesti Philips-gyárral a németországi Gmundenbe került, s magához hívta testvérét, majd együtt itt vészelték át a frontot. Csak 1945 augusztusában szüleikkel együtt kerültek haza. Német nevük miatt a két fiút rövid időre internálták, de nem lett más következménye. A család visszakerült Bodrogkeresztúrba, ahol a házukban már mások laktak, viszont a raktár üresen állott. Kirabolták.
Ullrich József a pesti kereskedelmi főiskolán befejezte tanulmányait. A család helyzetének stabilizálása érdekében nem keresett más állást, hanem leült a munkapadhoz, ez azt jelentette, hogy a keresztúri családi kisipari műhelyben fizikai munkát végzett. Ebben volt annyi jó, hogy a szeretett nagyapa mellett minden tudást átvehetett, id. Ullrich Károly ugyanis idős korára - igen fáradságos életútja végén - visszajött Keresztúrba. Tőle a nyersanyag előkészítését, a minták, modellek sajátkezű kialakítását leste el. A korábbi tapasztalatok alapján saját családjukra építették fel üzemüket, csupán 2-3 ismerőst vontak be a folyamatba. A termelés a régi helyen, az 1930-ban vett raktárépület pincéjében indult. Háztartási kerámia mellett kis számban dísztárgyakat is készítettek, miként a háború előtt is. Az államosításkor megmenekült az üzem, mert a rendelet a 10 fő felettieket érintette, ők kilencen voltak. Azokban a nehéz években azonban az emberek alig vásároltak, s alig lehetett kerámiakészítésből megélni. Az üzem továbbfejlesztéséhez nem voltak meg a feltételek.
Ifj. Ullrich Károly és felesége mellett a következő években új család alakult ki. Ullrich József és Hibbey Gizella 1948-ban összeházasodtak, s a fiatalasszony - e sorok írásakor már a 83. évét is betöltötte Gizike néni- az üzemben porcelánfestőként kezdett dolgozni. Néhány éven belül három gyermekük született. Együtt lakott négy generáció, ráadásul ifj. Ullrich Károlyt kuláknak minősítették, ami nagyobb adózást, több erőfeszítést kívánt. Az akkori helyzetben meg kellett felelni a kihívásnak, s a magánipar helyett szövetkezetbe kellett lépni, így aztán ifj. Ullrich Károly és fia 1952 utolsó napján egy tokaji vegyesipari szövetkezetbe lépett be, s a műhely annak keresztúri egységeként ugyanazt a tevékenységet folytatta, mint azelőtt. Hiába volt azonban jövedelmező az ő tevékenységük, a többi ágazat stagnált, s rákényszerültek önálló kerámia-szövetkezet beindítására (1957). Ekkor már Jóska bácsi hasznosíthatta felsőbb iskolákban szerzett tudását. Ő lett az elnök, rá hárult a tervezéstől az eladásig minden felelősség. Mindezt a nagyapjától természetszerűen átvett igénnyel és akarással végezte. Megvolt hozzá minden tehetsége. Édesapja a 10 főt meghaladó üzemben a fehéráru részleget vezette. Az évek során kialakult a munkahely: a termelés a pincében, majd a felújított, s az évek során teljesen átépített raktárépület felső szintjén történt.
Jóska bácsi lépésről-lépésre fejlesztette üzemét. A nyers készítmények égetése különösen kényes feladat. Az ötvenes években még mindig csendes fatüzeléssel és körkemencével égettek. Fiatal édesapaként hajnali fél háromtól, órákon át körbejárva a kemencét, rakta a tüzet, az égőteret a Bényéről vásárolt fa – amit saját kezűleg vágott fel - égése tartotta magas hőfokon. Később elektromos fűtésű kemencét indított be, amit könnyebb volt kezelni. A nyersanyag, olcsóságra törekedve gyári melléktermék felhasználásával készült. A munkafolyamat minden fázisára megfelelő személyt kellett betanítani. Jóska bácsi volt az első, aki női munkaerőt alkalmazott, felismerve, hogy ügyességük, ízlésük jól hasznosítható.
A munkáslétszám egyre nőtt, s a termelési érték is, ennek megfelelően.
Nagy gondot jelentett a piac kiszélesítése, az újabb kínálat előállítása mellett az igényes vevőkör megtalálása. Jóska bácsi minden percét lefoglalta az üzem. Szerencsésnek bizonyult, hogy hadiüzemek részére kerámia-alkatrészeket készítettek, mert ez állandó piacot jelentett. Ezeknek az alkatrészeknek milliméter pontosságúnak kellett lenniük. A másik megrendelő a Koroncai (Ullrich) Ádám munkahelye, a Magyar Adócső Gyár volt, mert elektromos használati cikkek kerámia szigetelőit nagy sorozatokban megvásárolta. Lassan megértek a fejlesztés feltételei. Ehhez döntő lökést adott, hogy 1957-ben, a megváltozott helyzetben leválhattak a több ágazatot egyesítő tokaji szövetkezetből, s megalakult (a kezdetben a kőbányát is felölelő) bodrogkeresztúri szövetkezet. 1959-ben a kőbánya az induló betonelem - gyár része lett. Ekkor jött létre végleges formájában a Bodrogkeresztúri Kerámiaipari Szövetkezet, mely az ország kisipari szövetkezetei rendszerébe tagozódott.
Rögtön beruházásba kezdtek. Az életszínvonal, s a termelési környezet ekkorra lehetővé tette a tevékenység kiszélesítését. Az emberek több dísztárgyat vásároltak. Nemsokára pedig – a megyei pártbizottság kérésére - bevezették a hordozható cserépkályha készítését. Háromszintessé fejlesztették az üzemházat, s elektro-olaj kemence váltotta fel a régit. Az energiát adó tüzelőolaj ekkor olcsó volt. A berendezés folyamatosan üzemelt. Jóska bácsi a fejlesztés végrehajtójaként az új technológia ismeretének birtokában volt. Miután a legfontosabb feltétel megoldódott, a jól képzett kézi munkaerő biztosítása következett. A létszám 75 főre nőtt. Ifj. Ullrich Károly 1962-ben nyugdíjba ment, Jóska bácsi emberfeletti munkát végzett. Figyelme mindenre kiterjedt, s odaadással végzett munkájához mindenki által elismert szakmai felkészültség, tudományos ismeretek, piaci tájékozottság és vezetői adottságok társultak.
A hordozható cserépkályha-gyártás igazán „bejött”, s ezért új épületre volt szükség. Országos hírnévre tettek szert, s a település legnagyobb munkahelye alakult ki. Létszámuk a 100 főt is meghaladta. Minden rendben volt, amikor az országos energiapolitika megváltozott, s előtérbe került az olaj-, majd a gázfűtés, aztán pedig a lakótelepeken is hőközpontok alakultak ki. Ullrich József naprakészsége, alkalmazkodóképessége ekkor látszott meg igazán. Felismerve a helyzetet, ismét profilt bővített az üzem, 1968-tól elkezdték az ipari kerámia (nagytisztaságú és rendkívül kopásálló Al 2 O3, vagyis oxidkerámia, ill. annak egyik változata, a pirokorit) gyártását.
Az új ágazat kialakításához 1970-ben új üzemet építettek Tokajban a Hegyalja utcán. Olcsó nyersanyagként a szerencsi csokoládégyár alufólia-maradékát hasznosították. Néhány év múlva a nagy tisztaságú pirokoritot is gyártották, melynek kopásálló anyaga 50-szeresen meghaladta az acélét. Állandó megrendelést a gépipartól és a textilipartól kaptak. Ebben az üzemben a dolgozói létszám meghaladta a 40-et, az üzemvezető Lipták András gépészmérnök volt.
A hetvenes években a díszműnek is felfutott a kereslete. Keresztúrban már 1969-ben megvásárolták a szomszéd telket, ahol új üzemcsarnokot építettek. Egy új, ún. két csöves olajjal működő alagút - kemencét is üzembe helyeztek. A kerámiagyár Keresztúr legnagyobb munkaadója lett, az összlétszám 250-300 fő között ingadozott.
Jóska bácsi előtt ekkoriban új feladatok tornyosultak. Az említett beruházások tervezésének és kivitelezésének feladatai mellett a termékek megfelelő színvonalú előállítása, mintabolt, termékbemutatók, külföldi és hazai kiállítások, és az, hogy minden évben részt vett a frankfurti nemzetközi vásáron – mind szélesítették a külföldi piac lehetőségeit. Ugyanez persze hazai szinten is megvolt. Még elsorolni is sok! A dísztárgyak hazai terjesztője az Amphora-ÜVÉRT Vállalat mindennapos partner lett. Exportpiacra az ARTEX Vállalat segített szállítani. Olyan hagyományos kerámiakészítő országokba is sikerült szállítani, mint Csehszlovákia, Olaszország, Franciaország. Emellett a Szovjetunió, Ausztria, Finnország, a skandináv államok, majd Észak- és Dél-Amerika piacaira is rendszeresen szállítottak. Kinőtték a kisüzemi méreteket, dolgozóiknak pedig különféle szociális kedvezményeket biztosítottak. A község sportéletét rendszeresen támogatták.
Jóska bácsi kiterjedt tevékenységét nagyon sokan segítették színvonalas munkájukkal, szakértelmét és kiváló vezetői adottságait senki sem kérdőjelezte meg. Ahogy azonban lenni szokott, a nagy teljesítmény csúcspontján érte igaztalan támadás. Ez alól tisztázta magát, mivel azonban közeledett számára a nyugdíjkorhatár, a több évtizedes „szolgálat” után a nyugdíjat, s a vele járó pihenést választotta. 1984. április elsejével került nyugállományba, akkor öt évre biztosítottnak látszott az üzem működése. A kialakult termelési viszonylatok, a begyakorolt vezetői garnitúra, a szerződéssel biztosított piacok alátámasztották ezeket a várakozásokat.
Nyugdíjas idejének jelentős részét társadalmi szervezetek, a hazafias népfront, majd a városszépítő egyesület munkáját segítve töltötte. Emellett több hobbija volt, például a bélyeg- és a képeslapgyűjtés. Lakása valóságos múzeummá vált, minden érdekelte. Feleségével rendszeresen jártak az Idősek Klubjába, szeretett oda járni, érezte, hogy őt is szeretik, számítanak rá, adnak a véleményére. A rendszerváltás éveiben aktívan politizált, s az MDF helyi vezetője lett. Minden helyzetben a pozitív szemlélet, a tettre kész emberek segítése jellemezte. Országban-nemzetben gondolkodott, s nagyon várta, hogy Magyarország felzárkózzon a nyugat-európai államok színvonalára. Talán mondani sem kell, hogy voltak csalódásai, ő maga azonban mindig szilárdan képviselte nézeteit.
Itt már be is fejezhetnénk Jóska bácsi méltatását, de még egy nagy fordulatot vett élete. 1990 végén még egyszer vissza kellett térnie a kerámiaüzem elnöki székébe, a dolgozók ugyanis benne látták a biztosítékát annak, hogy az üzem ne kerüljön bezárásra. Jóska bácsi az eltávozása után természetesen figyelemmel kísérte, mi történik volt munkahelyén. Látott olyan lépéseket, melyeket nem helyeselt. Látott megújítási kísérleteket, de azok nem lettek sikeresek. Sajnálattal élte meg, hogy volt munkatársai közül sokan nyugdíjba mentek, meghaltak. Mikor felkeresték, nem tudott azonban ellenállni a dolgozók kérésének és visszatért. Utólag talán megbánta, mert a helyzet alapos felmérése után belátta, az üzem már menthetetlen. 1991. február 1-én leállt a termelés. Szívszorongató volt, hogy a csődöt neki kellett levezetni. Nagy történet ért véget. Ami megmaradt: a szép és értékes dísztárgyak sokasága, ezek emlékeztetnek a mai napig a keresztúri keramikusokra.
Jóska bácsi számára a magánélet, a család volt a végső menedék. Ahogy őseitől tanulta, próbálta gyermekei útját egyengetni: egyik fiát a keramikus szakmába, másikat elektrotechnikai tevékenységbe igyekezett irányítani. Leánya nyelvszakos tanár lett, veje nyugdíjasként jelenleg is kerámiával foglalkozik. Ő maga utolsó éveiben beteges volt. Baráti kapcsolata volt Gyulai Lászlóval, Tokaj lelkipásztorával. Fordulatokban gazdag, hasznos és eredményes életére megnyugvással gondolhatott, mert a tőle telhetőt megtette. Büszkén gondolhatott a sok sikerre. Gyakran emlegette: 3 főből háromszáz lett az üzemi létszám,ez igen nagy dolog volt a 2000 fős településen. Megelégedéssel töltötte el, hogy a kerámiák szépségére mindig nagy gondot fordított. Neves művészek (Koczor Sándor és a Garányiak, de sokan mások is részt vettek a modellek díszítő elemeinek a megformálásában.) Ő maga az első madáralakok, például a vörösbegy megmintázója, alkotója volt. És a keresztúri asszonyok! Ügyes festőkké váltak. Feleségének, állandó segítő társának és biztonságos hátterének a tokaji mintabolt ízléses elrendezéséhez, a tárgyak kiválasztásához volt jó érzéke. A sok küzdelemhez sok siker is társult. Eljutott a világ sok országába, mindenütt tisztelettel és szeretettel fogadták. Büszke lehetett a külföldi kiállításokra is. Tokió, Berlin és más városok ismerhették meg munkájukat. Megelégedve gondolt emberi kapcsolataira, melyek segítették a szakmai munkát. Nagyon fontos és hasznos volt a pirokorit feltalálójához, Puskás Ferenchez, vagy a bélyegkészítő művészhez, Vertel Józsefhez fűződő barátias viszonya. Öreg napjaiban élete párjával gyakran emlegették fordulatokban, izgalmakban gazdag, érdekes sorsukat. A tárgyi és más emlékeket gyermekei és felesége, Gizike néni őrzik és ápolják.
Méltató sorainkat abban a reményben fogalmaztuk, hogy akik ismerték, szeretettel és megbecsüléssel gondolnak rá. Egy évvel a végső búcsú után képzeletbeli emlékműve az élő Ullrich Jóska bácsit mintázza.