Csollák Mihály

 IKONOSZTÁZRagyogás, pompa, fény, áhítat. Szavak, gondolatok, fogalmak és érzetek, melyek eszünkbe jutnak, ha azt halljuk: ikonosztáz. Lehet, ez esetben a cím megtévesztő, mivel a képtábla egyes kazettáiban nem szentek, apostolok vagy maga a Pantokrátor jelenik meg. Bohócok fura, enyhén groteszk sora néz vissza ránk meredten. Profán ikonosztáz, mondhatnánk, és megint nem lenne helytálló a megfogalmazás. Sokan a bohóc alakját, arcát, síró-nevető portréját erőltetettnek, mi több idejemúltnak tartják. Pedig még mindig működnek a cirkuszok világszerte. A bohóc sohasem veszti el létjogosultságát, mint ahogy a balett, a színház, a festészet sem. Vagy ha mégis, akkor már meghalt az emberiség. A bohóc arca mindig külön talány. Szája nevetésre húzódik, de szeme valódi könnyeket sír. Csepűrágók üresítették ki a műfajt, de még most is beleborzongunk a valódi látványába. Csollák Mihály bohócai különös derűt sugároznak. Egyfajta éteri nyugalom lengi körül őket, miközben keserű könnyeket sírnak, de bíztatva mosolyognak. Nem giccsesen sok, és nem színpadiasan kevés, ami ezeken az arcokon megjelenik. Portrék álarcba rejtve, érzelmek teljesen kivetkőztetve. Színek, torzulatok, s a világi színpad kellékei. A művészet szentsége és áhítata, mely életünket hivatott kifejezni. Ikonosztáz a festészet oltárán, áldozat az emberi érzelmekért, költészet a mindenen túl levőkért. Csollák Mihály sohasem véti el az arányokat. Közelítsünk kellő nyitottsággal és kíváncsisággal, s nézzünk a festett arcok mögé. A titok ott lapul a mélyben. dr. Sinóros Szabó Katalinművészettörténész