Ferenczy Béni

Ferenczy Béni

szobrász

Születési hely: Szentendre

Születési dátum: 1890

Honlap:

Kiállítások az adatbázisban:

Mesterei: Réti István, Schmidt, Balthasar, Bourdelle, Émile-Antoine, Archipenko, Alexander.

1907-1910: Nagybánya; 1908-1909: Firenze; 1910: München; 1912-1913: Párizs, mesterei: Réti István, Balthasar Schmidt, Émile-Antoine Bourdelle, Alexander Archipenko. 1919 után két évtizedig külföldön, többnyire Bécsben élt, 1932-1935 között Moszkvában. 1938-ban hazatelepült. 1945-ben - Budapest ostromakor - műterme kiégett, és számos munkája elpusztult. 1945-1950 között főiskolai tanár. 1947-1948-ban svájci és olaszországi tanulmányutat tett. Az 50-es években könyvillusztrálásból tartotta fenn magát. 1956 novemberében szélütés érte, elvesztette beszélőképességét és jobb oldala megbénult. Ettől kezdve haláláig bal kézzel dolgozott. 1948, 1965: Kossuth-díj, 1956: érdemes művész, 1958: kiváló művész. ~ korai szecessziós és kubista művek után szobrászatunkban az egyik legkövetkezetesebb képviselője lett a francia Maillol és Despieau nevével fémjelzett mediterrán ihletésű klasszicizmusnak. Elsősorban kisplasztikus és érmész, de szívesen rajzolt, és rendszeresen készített akvarelleket is. Az 1945-1956 közti évtizedben a rossz társadalmi körülmények ellenére töretlenül járta maga választotta útját, s azon kevesek közé tartozott, akik egy pillanatra sem engedtek a kultúrpolitika kínálta csábításoknak. Ennek az időszaknak az egyik fő műve a Játszó fiúk (1947), melynek kétalakos kompozícióját majd két évtizedig érlelte magában a szobrász, s alakulását rajzok, kisplasztikák és érmek során egészen édesapja, Ferenczy Károly Kődobálók (1890) c. képéig követhetjük visszafelé. Az eredetileg a milánói Ambrosiana udvarába szánt életnagyságú Petőfi (1948-49) szobrot csak jóval később, 1960-ban állították fel Gyulán, s további évtized után kerülhetett csak el egyik példánya végül mégis Milánóba. A Petőfivel ~ iskolát teremtett: a hatvanas években megújuló hazai köztéri szobrászat számára példa lett ez a fajta, sallangoktól és közhelyektől mentes életszerű felfogás (Varga Imre: Radnóti, 1969; Vilt Tibor: Madách, 1973). Számos érett kisplasztika - mint például a Zenélő puttók (1953) sorozat - mellett ezeknek az éveknek kiemelkedő értékű darabjai a művészbarátokról - Ferencsik Jánosról (1952), Pilinszky Jánosról (1954), Németh Lászlóról (1955) és Juhász Ferencről - készített portrék. Egyházi megrendelésre készült kompozíciói - mint pl. Lisieux-i Kis Teréz (Lipótvárosi bazilika, 1949) és Krisztus megkeresztelése (Belvárosi plébániatemplom, 1955) - máig is a műfaj kiemelkedő reprezentánsai. Az 1945-öt követő évtizedben tovább bővült ~ érmeinek a reneszánsz hagyományait és szellemét élesztő sorozata, mellyel hosszú időre határozta meg a műfaj egészének is a további hazai útját. Az ezekben az években készült számos darab közül is kiemelkedik a Leonardo (1952), a Fischer von Erlach (1954) vagy a nagy magyar írók emlékére mintázott érmek sora: Kölcsey (1952), Arany János (1952), Virág Benedek (1952), Bessenyei (1952), Berzsenyi (1953). 1956. november 1-jén ~ is egyik kezdeményezője volt annak a tervnek, hogy a Vérmezőn emlékművet emeljenek a forradalom hőseinek. Életének utolsó évtizedében - legyőzve a rátört betegséget - a bal kézzel mintázott néhány rebbenékeny érzékenységű kisplasztika (Aranykor, 1959) mellett inkább vázlatrajzok és impresszionisztikusan friss és eleven akvarellek - többnyire virágcsendéletek - kerültek ki műterméből. Állandó kiállítása a szentendrei Ferenczy Múzeumban látogatható. ---------------------------------------------------------- Az alábbiakban Kontha Sándor cikkét közöljük Ferenczy Béniről: ----------------------------------------------------------

Ferenczy Béni szobrász, érmész, rajzművész, akvarellista, illusztrátor, művészeti író, a huszadik századi magyar művészet európai rangú képviselője. Ferenczy Károly és Fialka Olga fia, Ferenczy Noémi ikertestvére. Művészeti tanulmányait Nagybányán, Réti István irányításával kezdte. 1909-ben Firenzében Joseph Beer, 1910–11-ben a müncheni Akadémián Balthasar Schmidt növendéke volt. 1912–13-ban Párizsban tanult, előbb É. A. Boudelle-nél, majd A. Archipenko-nál. Indulásánál hatással volt rá Vedres Márk, Sámuel Kornél és Reményi József, aki az érmészet felé terelte. 1914–20 között Budapesten élt, a nyarakat azonban továbbra is Nagybányán töltötte. Korai rajzait már 1912-ben kiállította, egyéb művei közül az Ülő kínai c. fafaragását (1909) és két kisméretű érmét (Bölény; Női akt madarakkal, 1910) ismerjük. Művészetének igazi nyitánya az enyhén archaikus jellegű, egyben szecessziós ízű bronz Szent György (1913). Nagyobb anyaggal, apjával és testvéreivel együtt az Ernst Múzeum 1916-os kiállításán mutatkozott be. A háborús évek terméséből a hozzátartozóiról, barátairól készített portrék (Noémi, 1916, 1917; Önarckép, 1918; Wilde János, 1918), valamint a nagyméretű Szerelmespár (1918) dombormű (még ma is gipszben!) emelkednek ki. Egyéni stílusának a számára lehetséges szélsőségek közötti tudatos keresését példázza három jelentős fiúaktja: Álló férfiakt (1916), Dévi (1918), Fiatal férfi (1919). A nemes klasszicizálás, a cézanne-izmus és a kubizálás érzékelhető ezekben, a megmutatkozik bennük a szobrász rendkívüli megjelenítő képessége, a formákat átlényegítő, lélekkel telítő ereje is. Korai érmei közül az 1917-es Meller Simon emelkedik ki, rajzai sorából pedig a nagybeteg Ady Endréről készített remeke vált különösen ismertté. Megmintázta a költő halotti maszkját is. A Tanácsköztársaság kulturális életében való részvétele miatt perbe fogták, ezért emigrálni kényszerült. Előbb Nagybányára, majd Pozsony, és Rózsahegy érintésével [ahol néhány érmet készített] 1921 elején Bécsbe érkezett. Itt alapított családot. 1922–24-ben Berlinben ill. Potzdamban éltek. 1924-ben a berlini Sturm-ban Bernáth Auréllal állított ki, kisméretű kubisztikus figurákat. 1926-ban Bécsben tagja lett a Hagenbund nevű művészcsoportnak. Több nagyobb magánrendelést kapott kődomborművek elkészítésére. 1928-ban Egon Schiele kétalakos síremlékét faragta kőbe. Több rajzát és akvarelljét az Albertina, 1917 utáni érmei közül számosat a Kunsthistorisches Museum Münzkabinet-je vásárolta meg. A szellemi élet legjobbjai között mozgott, és kapcsolatban állt a magyar emigrációval. Munkásmozgalmi érmei is erről tanúskodnak (Lenin, 1927?). Az ausztriai évek terméséből kiemelkedik a fából faragott Anya gyermekével (1929), a bronzból, ill. ólomból öntött Magvető (1926), valamint sok érme és portréja. A szobrászat minden ágát és technikáját mesterfokon ismerte és művelte. 1932 elejétől 1935 végéig Moszkvában élt. Ottani tevékenységét leginkább Wilde Ferenccel folytatott levelezéséből ismerjük. (Levelein számos rajz is található.) Nagyszabású szobrászati pályázatokon vett részt, írt három könyvet (Bécs építészetéről, a francia gótikáról és Velencéről), megkezdte a művészérmek sorozatot (Daumier, Goya, Michelangelo, Poussin), melynek továbbgyűrűző hatása évtizedekre meghatározta, egyben a „nagyművészet” rangjára emelte a magyar érmészetet. Moszkvában új házasságot kötött; feleségéről ekkor két érmet és több Michelangelo ihletésű rajzot készített. A későbbiekben Erzsi asszony alakja Ferenczy munkásságának szilárd központja lett. 1936-38-ig újra Bécsben, azt követően Budapesten lakott, magyar állampolgárságát azonban csak 1944 őszén kaphatta vissza. 1936 április-májusában Bécsben V. A. Heck műkereskedésében mutatta be legújabb műveit. A hazai művészeti élettel emigrációja alatt is folyamatos kapcsolatot tartott: 1925-ben nővérével együtt állított ki a Nemzeti Szalonban, tagja volt a KUT-nak, szerepelt kiállításain; műveiről fényképek jelentek meg különböző folyóiratokban. Visszatérése utáni műveire a minden értelemben letisztult szellemiség, a konstrukció szilárdsága, a felületek árnyaltsága, a kifejezés mélysége és emelkedettsége jellemző. Továbbra is hozzá közelállók portréi (művész felesége, 1936), az érett asszonyiságot megjelenítő aktok (Danaé, 1936; Atalanta, 1937; Paraszti Vénusz, 1941), látomásos erejű fiúszobrok (Golyózó fiú, 1936; Miklós, 1937), kettős kompozíciók (Szerelmespár, 1942) foglalkoztatták. Soha nem rutinból, megtanult formákat ismételgetve, hanem mindig a képzeletből merítve formálja monumentális erejű kisplasztikáit. Összegző mű az 1947-es Játszó fiúk és az 1948-as Szerelmespár önvallomással felérő kompozíciója.

1945-ben a Kodály vezette Művészeti Tanács tagja, 1946–49-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. Cikkeket írt a Tér és Formába, valamint a Magyar Művészetbe. 1948-ban megbízást kapott a milánói Ambrosiana udvarára szánt Petőfi-szobor elkészítésére. A „naív realizmus” jegyében mintázott, robbanó indulatú, ám cseppet sem patetikus szobor későbbi megismerése, felállítása után az un. deheroizáló művek sorának elindítója lett a magyar szobrászatban. Ezt követően főleg könyvillusztrálásból élt (Thomas Mann, Móricz Zsigmond stb.), de ekkor készült a magyar költőket megörökítő éremsorozata is, melynek utolsó darabja, a Petőfi, 1956 októberének lenyomatát őrzi. Fából faragott kisplasztikái (Feszület, 1951) és barátairól készített fejei (Ferencsik, 1951; Pilinszky, 1954) jelzik alkotóerejének töretlenségét.

1956 novemberében agyembólia érte, de munkássága nem ért véget. Megtanult balkézzel rajzolni, festeni, mintázni. 1959-ben nagy kiállítása volt az akkor még álló Nemzeti Szalonban.

Életműve tényleges jelentőségéhez képest még ma sem eléggé ismert, nem eléggé megbecsült. Művei szerteszóródtak a világban, de a Magyar Nemzeti Galéria s a szentendrei Ferenczy Múzeum gazdag anyagából teljes áttekintést kaphatunk munkásságáról.

Egyéni kiállítások 1916, 1918 • Ernst Múzeum, Budapest 1920 • Pozsony 1924 • Sturm, Berlin 1936 • Heck, Bécs 1937 • Pozsony 1941 • Ernst Múzeum, Budapest 1952 • Fényes Adolf Terem, Budapest 1959 • Nemzeti Szalon (gyűjt.) és Keresztény Képtár, Esztergom 1963 • ~ és kortársai, Künstlerhaus, Bécs (kat.) 1964 • Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár 1965 • Hága 1967 • Emlékkiállítás, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár 1971: I. Nemzetközi Kisplasztikai Biennálé (kat.), Műcsarnok, Budapest 1982 • ~ csendje, Sárvár 1991 • Vigadó Galéria, Budapest

Válogatott csoportos kiállítások 1958 • Brüsszeli világkiállítás, magyar pavilon 1966 • Magyar szobrászat 1920-1945. A huszadik század magyar művészete, Csók Képtár, Székesfehérvár 1967 • A Gresham és köre. A huszadik század magyar művészete, Csók Képtár, Székesfehérvár 1977 • Magyar Művészet 1945-1949. A huszadik század magyar művészete, Csók Képtár, Székesfehérvár 1981 • Az ötvenes évek. A huszadik század magyar művészete, Csók Képtár, Székesfehérvár.

Művek közgyűjteményekben Ferenczy Múzeum, Szentendre Fővárosi Képtár, Budapest Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.

Köztéri művei Ülő nő (bronz, 1961, Budapest, Horváth-kert) Petőfi (bronz, 1960, Gyula) Játszó fiúk (bronz, 1967, Székesfehérvár, Lakatos u. 14., elhelyezve: 1967) Kisfiú-kút (bronz, 1977, Budapest, Váci u. - Kígyó u.).

Irodalom F. GACHOT: ~, Budapest, 1949 I. GENTHON: ~. Acta Historiae Artium, 1959/1-2. ~. Írás és kép, Budapest, 1961 ~: Virágoskönyv (szerk.: KATONA T.), Budapest, 1974 KONTHA S.: ~, Budapest, 1981 ~ rajzai (ILLYÉS GY. bevezetőjével), Budapest, 1982 KOVÁCS P.: A tegnap szobrai, Szombathely, 1992 [F]: Künstlerhaus (kat., 1963).