0T802 Régi Angelo művészi fotográfia

Régi, szép állapotú, aranyozott, vágható keretben, üveglap mögött található fekete-fehér, művészi fotográfia, női-férfi portré, az 1900-as évek első feléből. A fénykép alatt jelzés: ANGELO

Szélesség: 32.7 cm
Magasság: 40 cm
Súly: 0.942 kg
A kép mérete keret nélkül: 35.5 x 28 cm

Angelo (Funk Pál) 

[bevezető szerkesztése]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Angelo (Funk Pál)
Születési név
Pinkász Pál
Született
1894. január 31.
Budapest
Elhunyt
1974. december 13.(80 évesen)
Budapest
Házastársa
Misley Anna
Foglalkozása
fotográfus, divattervező, filmoperatőr
Díjak
1924: Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége aranyérme
1924: Magyarország koszorús fényképészmestere
1927: állami aranyérem, Salzburg (Ausztria)
1937: aranykoszorús mester
1956: MADOME arany jelvénye
1958: EFIAP
Kitüntetései
1961: Daguerre-Niépce-érem (Franciaország)
1969: FIAP Honoraire Excellence (Franciaország)

Funk Pál, művésznevén Angelo (Budapest, 1894. január 31. – Budapest, 1974. december 13.), eredetileg Pinkász Pál[1] a XX. századi magyar fotóművészet egyik meghatározó alakja, fotóművész, filmoperatőr és divattervező.[2] Olasz származású felmenői között számos művész akadt, dédapja, Alessandro Angelo a bécsi Hofburg freskóinak alkotója, a szájhagyomány szerint Gioachino Rossininek is tervezett díszleteket.[2] A család művész tagjai híres előd tiszteletére vették fel az „Angelo” művésznevet. Felesége Misley Anna az Operaház magántáncosnője volt. A kor legnevesebb festő- és fényképész műtermeiben tanult, és Budapesten kívül Párizsban és Amszterdamban volt műterme. Operatőrként közel tíz évig filmezéssel is foglalkozott, és Kertész Mihály (Michael Curtiz) mellett is dolgozott segédoperatőrként és rendezőasszisztensként. Részt vett az első magyar hangosfilm munkálataiban is. Párizsban divattervezőként is bemutatkozott. Szakmai szervezői tevékenysége is kimagasló volt, számos szakfolyóiratban publikált, és fotóakadémiát is szervezett. Fényképei a legrangosabb kiállításokon szerepeltek, és számos nemzetközi díjat nyert velük. A második világháború alatt a Gestapo fogságába esett, és csak szerencsével sikerült megszabadulnia a biztos haláltól. Budapesti műtermét 1951-ben államosították. Ekkortól a Budapesti Fényképészek Kisipari Termelő Szövetkezetében (a későbbi FÉNYSZÖV-ben) dolgozott. A kor viszonyaihoz igazodva igyekezett beilleszkedni az új szerepébe, de a „sztahanovista” „kiváló dolgozó” álcája mögött - késői képei szerint – megkeseredett, és elfordult az emberektől és az emberábrázolástól.[2][3]

Tartalomjegyzék

   [elrejtés] 

• 1Munkássága
• 2Díjai, kitüntetései
• 3Stílusa
• 4Megítélése
• 5Források

 Munkássága[szerkesztés]

Funk Pál tízévesen kezdett el fényképezni, de művészeti tanulmányai nem korlátozódtak a fotográfiára: 1910-ben a müncheni Carl Bauer festőiskolájába járt, majd Hamburgban a Dührkopp-műteremben Petersnél, Berlinben pedig Nicola Perscheidnél, Párizsban Reutlingernél, Londonban Marcus Adams és E. Hoppe műtermében részesült képzésben. 1914-ben hazatért Franciaországból, majd az első világháború alatt négy évet töltött a fronton. Hazatérve Székely Aladárbudapesti műtermében helyezkedett el első segédként, majd néhány sikertelen próbálkozás után 1919-ben megnyitotta első saját műtermét a Vilmos császár út 14. szám alatt. Nem sokkal később már ismét Párizsban és Nizzában fényképezett, majd egészen 1938-ig Párizsban és Amszterdamban dolgozott, időszakos műtermeiben.[2]

1923-ban Párizsban divat- és jelmeztervezőként[3] is bemutatkozott. Gyakorta szerepelt élőképek rendezőjeként is.[4]

A filmezésbe már a tízes években belekóstolt, 1916-tól dolgozott Kertész Mihállyal,[3] majd évente több hónapot töltött a Franco-British Film Co. forgatásain.[2]Dolgozott a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióiban is, olyan nagy nevű művészekkel, mint Rex Ingram, Erich Pommer, Fritz Lang, Alexander Wolkoff, Ernst Lubitsch, Harry Lachman.[2]

Egyes források szerint ő forgatta az első hangosfilm próbafelvételt az általa Magyarországra hozott első hangosfilm berendezéssel.[2] Az első kereskedelmi film forgatásában is közreműködött, 1927-ben. Ennek az operatőre Eiben István volt. Egyes források szerint hét,[4] mások szerint több mint tíz évig dolgozott rendszeresen mozgóképpel.[2]

Több mint hetven előadást tartott a magyar fotográfiáról, a modern fényképészet esztétikájáról, a portré- és aktfényképezésről. 1927 ás 1937 között tucatnyi tanulmányt írt a Fotóművészeti Hírek szaklapba, 1934-től 1938-ig a Magyar Fotográfia egyik szerkesztője volt.[3][2]

A műtermi fényképészet mellett jelentős részt vett a szakmai szervezetek létrehozásában és működtetésében is. Részt vett a második világháború után a magyar amatőr fényképészeket tömörítő szövetség, a MADOME működésében, és 1956-ban alapító tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének is.

1937-ben aranykoszorús mesterré avatták. A fényképészek oktatásában is fontos szerepet vállalt, több mint ötven tanítványa volt, és ő volt a fényképészmester-vizsgabizottság elnöke is. 1945-ben meghirdette az Angelo Fotó Akadémiát is, ahová igyekezett a kor leghíresebb, legjobb fényképészeit meghívni.[2]

1951-ben államosították a stúdióját, ekkortól egyszerű szakmunkásként, a Budapesti Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezet tagjaként dolgozott – ugyanabban a műteremben. Angelo igyekezett eleget tenni a kor elvárásainak, a szövetkezet sztahanovistája lett, kiváló dolgozó elismerést is kapott, de a munkája mellett egyre többet fényképezett a saját örömére, művészi hajlamai kielégítésére. Neki, aki pályafutása során több mint 450 000 embert fotózott le, a késői képein nincsenek élő alakok, képi világa szürreálissá és idegenné vált.[2][3]

 Díjai, kitüntetései[szerkesztés]

1920-tól vett részt különböző kiállításokon, pályázatokon, és „megszámlálhatatlan” díjat, érmet nyert „a világ minden tájáról”. 1926-ban az egyik akkori legrangosabb szervezet, a Royal Photographic Society of Great-Britain is a sorai közé fogadta. Jellegzetes etikettje, aláírása feltűnt szinte minden magyar képes újság fotói között, és a világ legismertebb lapjaiban is. Képeit közölte a Vanity Fair, a Harper’s Bazaar, Die Dame, a Berliner Leben, a Motion Pictures, vagy éppen a Berliner Illustrírte Zeitung. Korának legismertebb alakjairól készíthetett portrét. Modelljei között olyan jelentős személyek akadtak, mint Charlie Chaplin és Pablo Picasso, Bartók Bélavagy Gustav Mahler.[4] 1924-ben a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége aranyéremmel tüntette ki, és elnyerte a Magyarország aranykoszorús fényképészmestere címet is. 1927-ben Ausztria állami aranyéremmel tüntette ki, 1937-ben itthon lett ismét aranykoszorús mester. 1956-ban a MADOME arany jelvénnyel jutalmazta. 1958-ban a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (EFIAP) tüntette ki, 1961-ben pedig Franciaországban nyerte el a Daguerre–Niépce-érmet. 1969-ben ismét Franciaország tüntette ki a Honoraire Excellence (Hon. EFIAP) díjjal.[3]

Munkássága során folyamatosan részt vett pályázatokon, kiállításokon, gondosan elkülönítve a kisipari és művészeti tevékenységét.

Forrás: wikipédia