Gosztonyi Péter : A magyar honvédség a második világháborúban

A könyv az első – a háború egészét tárgyaló – összefoglaló mű. Ha vannak is nagyon vegyes értékű tanulmányok a háború egyes eseményeiről, mint összefoglaló, a lehetőségek szerinti teljességre törekvő publikáció, Gosztonyi könyve úttörő és hézagpótló. A szerző lépten-nyomon figyelmeztet a fehér foltok sokaságára, ezeknek kitöltése a magyar hadtörténészek feladata marad. A jelen könyv a téma úgyszólván minden egyes alapvető kérdését felveti, de az úttörő munkák érdeme és fogyatékossága jelen van többek között abban is, hogy nem lehet teljes. De a könyv hatalmas anyaga, szakembernek és írásudó olvasónak egyaránt informatív, érdekes és izgalmas olvasmány. Gosztonyi Péter érdeme, hogy a magyar honvédség tragikus szerepét nem légüres térben vizsgálja, hanem általános európai keretbe helyezi. Bevezeti az olvasót a nemzetközi kapcsolatok labirintusába; a magyar terveket és hadműveleteket a tengelyhatalmak, a Szovjetunió, de bizonyos mértékben még a Hitler-ellenes nagy koalíció műveleteinek függvényeként ismerteti. Mindezzel érzékelteti, hogy milyen gigászi összecsapások tehetetlen áldozatai voltunk. Mint írja, „svájci karosszékből” értékeli a történteket, de tárgyilagosságának felismerése mellett az olvasó akarva, nem akarva azt is érzi, hogy mennyire aggódik Gosztonyi a magyarság sorsáért.

Gosztonyi Pétertől távol áll a történelem mechanikus szemlélete: nem a felfegyverzett tömegek és anyag mozgása, hanem a húsból, vérből összetett, érző és gondolkodó (bölcs vagy együgyű) emberi lény érdekli. A háború általánosságban is, de magyar szempontból különösképpen mint shakespeare-i tragédia bontakozik ki a tanulmányból. Igyekszik megérteni és az olvasóval is megértetni azt, hogy milyen emberi jellemek, felfogások, törekvések, érdekek, érdemek és mulasztások jellemezték Horthy, Kállay, Nagy Vilmos, Csatay, Beregfy, Werth, Szombathelyi, Vörös és más magyar háborús vezetők tetteit. Ha szigorú tárgyilagosságra törekszik is velük szemben, helyenként megértőbb a kelleténél, de talán ezzel kívánja ellensúlyozni a Kádár-kor tudománytalan negativizmusát. Elsősorban nem a szerző, hanem a kiadó követte el a magyar tudományos irodalomban olyan általános vétket, nem ad bibliográfiát. Nyugaton, de legalábbis az angol nyelvű tudományos irodalomban ez meg nem bocsátható vétek. A bibliográfia a tudományos publikáció nélkülözhetetlen része. Az ad első kézből bepillantást abba, hogy milyen tudományos szférához igazodik a könyv. Angol nyelvű kiadók bibliográfia nélkül szóba sem állnának a szerzővel. A hivatkozásokból kitűnik, hogy Gosztonyi a tárgyra vonatkozó hazai és külföldi tudományos irodalom igen széles skáláját tanulmányozta. A levéltári kutatásokon kívül valami olyant is adott, ami eminensen jellemző Gosztonyi tudományos munkájára: az oral history, azaz a szóbeli történelmi adatok tömegét használta fel. Különös érdeme, hogy a történelmi kutatásnak ezt az ágát már évtizedek óta műveli. Személyes meghallgatások, levelezés és minden lehető más módon összegyűjtötte a háború még élő szemtanúinak véleményét, írásait, visszaemlékezéseit. Ez a hatalmas munka és az így összehalmozott anyag adja Gosztonyi forrásainak legérdekesebb, legemberibb hányadát.

A könyv fókuszában természetesen a tábori hadseregek (az 1., 2. és 3. hadseregek) és a megszálló seregtestek állnak. De a legérdekesebb fejezetek és a legújszerűbbek azok, amik jelentős mellékoperációkkal foglalkoznak; ezek között vannak a különböző „kiugrási” kísérletek és fiaskóik, egyes magasabb parancsnokok által a németek háta mögött végrehajtott bölcs és merész lépések, például a partizánokkal kötött fegyverszünet vagy a legjelentősebb, a varsói lengyel felkelők támogatása.

Egészen újszerű, okmányokkal jól alátámasztott Gosztonyi beszámolója a magyar honvédség sorsáról azután, hogy kiszorult az országból Nyugatra. Részletesen olvasunk tábornokok egymással való vetélkedéséről, hajmeresztő tervekről és az egyenruhás tömeg megpróbáltatásairól. Itt igen sok újat ad a szerző, és a már ismert részleteket egységes egészbe foglalja. Az olvasó azonban azt érzi, hogy a tábornokok fantazmagóriáját kissé túl komolyan veszi Gosztonyi. Ezek inkább tragikomikus, mint tragikus esetek. A tömegek sorsa történelmi tragédia, a vezetők torzsalkodásai kilógnak, ellenben – érzésem szerint – kívül vannak a honvédség második világháború alatti történelmén.

Mint már említettem, a könyv a szakembernek és az olvasónak egyaránt sokat, sok újat ad, valószínű hosszú időre a téma egyedülálló monográfiája marad, de azért olyan keretnek kell mégis tekinteni, amelyen belül a fehér foltok kitöltése hosszú, szorgalmas, pontos kutatómunkát igényel. Ezzel tartozik a magyar hadtörténész kommunitás annak a generációnak, amely a második világháború folyamán akarva-akaratlanul a történelem olyan borzalmas korát élte át, amelyről Illyés Gyula úgy vélte, hogy „nincs rá ige”.

Európa Könyvkiadó 1995

420 oldal