Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplója 1914-1918, (Első kiadás!), 1931 (Ritka!!)

Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplója 1914-1918

Kiadó: Révai Irodalmi Intézet nyomdája, Budapest

Kiadás éve: 1931

Oldalszám: 576 oldal

Méret: 23,5 cm x 16 cm

Szövegközti, számozott, fekete-fehér térképvázlatokkal illusztrált, tartalomjegyzékkel ellátott kötet. Nyomtatta a Révai Irodalmi Intézet Nyomdája, Budapesten. Kiadói egészvászon kötésben, aranyozott betűkkel. A borító gerincénél foltos. A sarkoknál kisebb felületi kopás. Az előzéklapon halványan beírt, régi tulajdonosi bejegyzés látható. A belső lapok alsó részén, középen a gerinc mentén elszíneződés, folt látható, de ezt leszámítva nagyon jó állapotú kiadvány.

A kötet szerzője vitéz leveldi Kozma Miklós (Nagyvárad, 1884. szeptember 5. Ungvár, 1941. december 8.) politikus, a Gömbös- és a Darányi-kormány belügyminisztere (előbbiben rövid ideig honvédelmi miniszter is), a Magyar Távirati Iroda elnöke. Jogi tanulmányokat végzett, majd harcolt az első világháborúban. 1919-ben a Nemzeti Hadsereg propaganda- és védelmi osztályának vezetője Szegeden. 1922-től az MTI, 1925-től a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. elnöke, 1934-től felsőházi tag. 1940-ben kinevezték a trianoni békeszerződéssel 1920-ban Csehszlovákiához csatolt, majd 1939-ben a magyar honvédség által visszafoglalt Kárpátalja kormányzói biztosának.
"Harminckét harctéri notesz feljegyzéseiből alakult ki Kozma Miklós harminchatíves pompás könyve, mely akár történelmi kútfőnek is használható lesz, annyira átfogja az egész világháborút és annyira a maga köre igaz sorsát nyújtja. Napló és a valóság regénye azzal a bonyolítással, mellyel a háború fonta alakjainak, mindnyájunknak különös négy évét." (Napkelet, 10. évf., 2. sz., 1932. február 1., 132-133.)

Bevezetés (részlet):
"Harminckét kis notesz fekszik előttem. Gyűröttek, kopottak, mint a sok vihart, vészt látott öreg katonák. Négy éven át írtam őket. Megjárták a Szerémséget, Galíciát, Volhyniát, Podoliát, Bukovinát, az Isonzót, Erdélyt, a Piave mentét és a Hétközség fensíkját Asiagót. Iródtak szakadatlanul: lovasmarsokon és gyalogmenetekben, vonaton és pihenők közben. Sokszor vityillókban, néha kastélyban, nagyon gyakran tábortűz mellett, akárhányszor ütközetben is, az árok fenekén lapulva. Írás közben megállt néha a ceruza. Valami közel bevágó gránát vagy elcsattant srapnel akasztotta meg. De utána annál serényebben rótta a sorokat. Hajtotta egy mindig feltörő gondolat: írj amíg lehet, ki tudja, meddig lehet? S teltek a lapok. Hol nehéz ütközetek, hol víg esték után. Legjobban akkor teltek, ha valami csendes, hazavágyás fogott el, amikor nem a magam és magunk, hanem az ország, a nemzet jövő sorsára gondoltam. Sokszor éreztem azt, hogy ezek a gondolatok, aggódások és érzések eredetileg nem az enyémek. A közért, a magyarságért élt ősapáink öröksége ez, mely a magyar generációk számára Etelköz óta lényegileg ugyanaz s csak külső formáiban, részleteiben nyomódik rá a kor és az egyéniség bélyege..."