Tar (Theisz) István Fésülködő női akt szobor (1330)

Modern, ovális talapzaton álló, tükörből fésülködő női aktot ábrázoló terrakotta szobor, talpperemén "Tar I" masszába nyomott jelzéssel.

A szobor talpán az "R" betű alatt kis felületi sérüléssel.

A műtárgy kvalitása, a rajta található jelzés alapján az alkotó Tar (Theisz) István lehet. Tar István szobrász (Újpest, 1910. aug. 24. – Budapest, 1971. okt. 3.) szobrász 1932-1940: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere Bory Jenő. 1941-1942: római ösztöndíj; 1950, 1958: Munkácsy-díj; 1958: Brüsszeli Világkiállítás bronzérme; 1968: érdemes művész, 1969: Szakszervezetek Országos Tanácsa-díj és a Művelődésügyi Minisztérium nívódíja; 1970: Főváros Pro Arte érme. 1948-ban európai tanulmányúton járt. Katonai szolgálat, hadifogság után aktívan bekapcsolódott a művészeti életbe. Egyik szervezője volt az 1949-es Közösségi művészet felé c. kiállításnak. Az MKSZ egyik alapítója, 1952-1964 között titkára és egyben a szobrász szakosztály titkára 1956-ig, a szövetség választmányi elnökségének tagja 1954-től. A Művészeti Alap elnöke, majd vezetőségi tag 1957-1968 között. 1965-1969 között a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös szakának tanszékvezető tanára. 1967-től a Kilencek-csoport tagja. A főiskola előtt jogi tanulmányokat folytatott. 1937-től kiállító művész. Korai műveinél mesterének klasszicizáló stílusát követte, de hamar rátalált expresszív realista egyéni hangjára. Legfőbb szobrászi problémája maga az emberi alak. Realizmusa belső meggyőződéséből fakadt, az élet egész drámája, lírája, minden öröme és szenvedése az ember robusztus, tömör vagy nyúlánk, karcsú, részletformákat elhagyó figurájában sűrűsödött. Műveit – az 50-es évek klasszicizáló realizmusa kivételével – dinamikus, expresszív formálás jellemzi. Munkái zömében szakított az emberi alakra általában jellemző arány és tömegrendszerrel, a szimmetriával. Formanyelvére jellemző, hogy egymással ellentétbe állított formák, tömegek élénk ritmusára, figuráinak dinamikus sziluett hatására épített és nem az arckifejezésre. Művein szenvedélyesen kereste a mozgást és a belső feszültség szobrászi kifejezésének eszközeit. Vallotta, hogy a szobrászatnak az adott korral és az építészettel összhangban kell fejlődnie, s e gondolat jegyében egész pályafutása során kereste a találkozási lehetőséget az épített környezettel. Kevés kisplasztikát készített, igazi területe a monumentális plasztika, mintegy 50 szobra áll köztéren. Egyik leglendületesebb, expresszív erejű alkotása a kispesti Felszabadulási emlékmű, míg egyéni stílusát leginkább a pesterzsébeti Tánc reprezentálja. Életében felállított utolsó művét (Március 15. téri Cohors, 1971) expresszív formák jellemzik, de az emberi alak szinte teljesen felbomlik, új lehetőséget vetve fel szobrászatában.

Fitz Péter Főszerk.: Kortárs Magyar Művészeti Lexikon III. kötet Budapest, 2001. 665.

Kérem tekintse meg további termékeimet is.