Bartos Endre (1930-2006) festő- és szobrászművész

Alexander Luitpold Acker (1936-2002) – ELŐSZÓ (Bartos Album)

Részletek:
„I. A TALÁLKOZÁS

Az összes jelenlévő közül Bartos Endre volt a legkevésbé feltűnő. Szinte ott sem volt. Párszáz kíváncsiskodó vette körül a jó kéttucatnyi nagyon fontos személyiséget, akik a Sugovica-szigeten felavatták azt a király-emlékművet, melyet Bartos Endre készített.
Nos, az emlékmű úgy állt ott, mint ahogyan a világ is megvolt a megteremtése után. Isten és Bartos Endre számára is természetes volt, hogy ne sütkérezzenek a dicsfényben, hogy íme itt tekinthető meg az ő művük.
Bartos Endre kiemelkedik a tömegből testmagasságával, kiemelkedik festői és szobrászi nagyságával is. Mégis fejjel kisebb marad az őt körülvevőknél, mert számára ez adja meg a cselekvési szabadságot.
Bartos Endre is ott van a nevezetes emlékmű leleplezésénél a sokaság közt, kikerülhetetlenül… s pár házzal odébb ugyanazon időben látható kiállítva pár tucat álomszép olajfestménye, melyek szinte senkit érdeklődésre nem ingerelnek, melyek őt eltartani nem képesek, s melyek voltaképpen ott sincsenek.
Én ezeket a festményeket szinte véletlenül látom meg, mert egy ajtó éppen nyitva van. És belépek egy világba, melyet tudatom felfogni nem képes, de szívemet ámuló ujjongással örvendezteti meg.
A képekkel való találkozás a festővel való találkozásra kényszerít. Bartos Endre áll ott egy újságíróval, s hitetlenkedve csodálkozik, hogy valaki itt nem képes leplezni a festményei kiváltotta lelkesedést. Zavarban van. Így fedeztem én őt fel: zavarban lévőként, csodálkozóként és ismét csak zavarban lévőként. Az ő büszkesége, az ő méltósága, az ő ereje, az imaginációja, képessége a művészeti alkotásaiban rejlik.
Elérni őt csak művein át lehet, ha lehet egyáltalán! Mert ha éppen nem fest, akkor tart valahova Baján világháborúbeli kerékpárján, vagy reperálgatja műtermét, kortyol egyet pálinkájából, vagy eszeget a kitartásával azoknak, akik nem foglalkoznak azzal, hogy mikor kerül asztalra a következő étel.
Bartos Endre zárkózottnak tűnik. Bartos Endre egy derűs ember. Olyan keveset beszél, amennyi éppen szükséges, de ebben mindig ott a derű. Szemei tengerkék sólyomszemek, de ellentétben azokéval, az övéi melegséget sugároznak.
Bartos Endrének nincs egyebe, mint a művei, a jósága és szeretete az emberekhez, akik viszontszeretik őt. Néha jön valaki ezek közül és mondja: „Endre, az a kép nekem valóban nagyon tetszik!”. És Bartos Endre fogja a képet és odaadja neki, s eközben ő –mindigis megfejthetetlenül!- éppoly boldog, mint az, aki a festményt ajándékként kapta meg tőle.
Hogy Bartos Endre milyen okos, milyen művelt, vagy hogy mennyire tudós, az megfejthetetlen rejtély marad. Mindenesetre egyetlen dolog mégis utal arra, hogy nagyon okosnak, nagyon műveltnek, nagyon tudósnak kell lennie: hiányzik belőle az önteltség.

VI. BESOROLÁS ÉS ELVÁRÁS
Ha Bartos Endrét művészeti forrásairól kérdezzük, iránymutató segítőtársairól, példaképeiről, úgy ő azonnal válaszol. Gondolkodás nélkül mondja, hogy hazáján kívüli inspirálói Emil Nolde és August Macke voltak. Honfitársai közül Holló Lászlót
nevezi meg, és Rudnay Gyulát, utóbbit inkább emberi hatásában.
Holló László festészetével találkoztam, s hajlok arra, hogy vele kapcsolatban az új expresszionizmus egyik magyar irányzatáról beszéljek. De ez nem bizonyul igaznak. Különösképpen Bartos festészete, és természetesen a Hollóé is individuális, megszemélyesített variánsai a nagy expresszionista felszínek színjátékainak. Bartosnak szinte minden művében közel érezhetők a „Brücke” művészei, mint

ahogyan a „Blauer Reiter” festői is. Portréiban azonban Bartos erőteljesebb, mint amazok, ő titokzatosabban, mégis direktebben fejezi ki a személyiséget és a lelkiséget.
Minden ábrázolás egy erős akarat kifejezése is, a megfestett ember belső

lényegének felszínre hozása a sokkoló színek materializálásának a segítségével, úgy téve hangsúlyossá az ember bensőjének lényegét, hogy magát az embert a legkevésbé is megváltoztatná.
Bartos legtöbbször csak részleteiben ábrázolt tájképei nem ismerik a festők

szigorúságát. Az övéi derűsek, mint a magyar nyár.
Ha a portréknak és a tájképeknek a szemlélőkre gyakorolt hatását vizsgáljuk, akkor Beethoven Esz-dúr zongoraversenyére gondolunk úgy, hogy a zenekari rész

erőteljessége jelenti a portrét, a tájak pedig hasonlatosak a zongora lágy hangzásához. Ismert, hogy mennyire veszélyesek az összehasonlítások általában, ez esetben meg különösen az! De itt mindkét mesternél ugyanaz a gigantikus akarás érzékelhető: valamit az ő egyetlen lehetséges formájában kifejezni, amely csakis így, sehogyan másként nem fejezhető ki!
Ha megnézzük a müncheni Lenbachhaus Galériában a „Blauer Reiter” festőinek

képeit, az élmény számunkra ünneppé, boldogságérzetté és rácsodálkozássá válik.
Ugyanezt a hatást éri el festményeivel Bartos, és mégis van egy különbség: az ő képei - mindegyik önmagában! - olyan erősek, hogy szomszédságuk más képekkel szinte lehetetlen.
Bronzplakettjei, fafaragásai és különböző anyagokból készült plasztikái a művész

őszinteségének és játékosságának kifejezői.

…

D-Mindelheim – H-Baja, 1994-1995”