PANNONIA KISLŐD KEMÉNYCSERÉPGYÁR

- Mihalik Sándornak a magyarországi keménycserép- és kis fajanszműhelyek kutatásában feltárt gazdag és sok esetben ismeretlen történeti adatanyagával szemben elgondolkoztató az emlékanyag és maguknak a létesítményeknek aránylag gyors eltűnése. E kérdésnél nem a mai, gyakran másfél évszázadnál is hosszabb idő távolságából nézzük a helyzetet, hanem a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiből, amikor Wartha Vince és Petrik Lajos tudományos munkásságuk mellett ugyancsak tudományos érdeklődéssel fordultak a magyar kerámiaművesség e szerény, de igen érdekes emlékei felé. Mint elsősorban kerámiatechnológusok a tárgyi emlékek alapján igyekeztek az egyes műhelyek múltjára fényt deríteni és meglepő, hogy már akkor nem került kezükbe több olyan műhely készítménye, amely Mihalik kutatásaiban napfényre került, de még hírét sem vették egyik-másik létezésének.-

E nyomtalanul eltűnt magyar kerámiaműhelyekre a XX. században is akad példa, s ez a Veszprém megyei Kislődön 1923—1929 között működő „Pannónia" keménycserépgyár. Termékeiből egyedül a veszprémi Bakonyi Múzeum őriz igen kevés darabot, köztük egy színesen festett, domborított díszű pongyolán kivitelezett, de kellemes hatású áttört gyümölcstálat és egy feketekávés csészét aljával.A tál a múlt század nyolcvanas éveinek stílusában, a csésze a városlődi Mayer gyárra jellemző, magyarnak hitt perzsás-törökös stilizált leveles virágdíszt viseli.Továbbá akad még egy-egy darab magángyűjteményben is.

Miután a gyár egykori épületét, amely a városlődi vasútállomás közelében volt, 1944-ben bombatámadás földig lerombolta, termékei elhasználódtak és szétszóródtak, e helyen kívánjuk az 1951-ben a gyár egykori főkorongosától, Paulics Mihálytól nyert idevonatkozó adatokat közölni.

Alapítója Csizmadia János a, húszas évekre jellemző vállalkozó, aki az egykori kislődi mészégetőt vásárolta meg erre a célra. Az első világháború előtt Észak-Amerikába vándorolt, majd a háború lezajlása után, részben talán a honvágy és igen való­színű hogy kint megtakarított tőkéjének a pénzügyi helyzet által kedvezőbb kihasználására nyújtott lehetőség reményében hazaköltözött. Balatonalmádiban települt meg s onnan vezette a megyéből származó Makai nevű rokonával a gyárat, mindenkor büszkén hivatkozva munkás múltjára. Miután a városlődi gyár éppen reménytelen állapotban volt, és a Herendi Porcelángyár is ekkor kezdte meg új szisztematikus termelésre való berendezkedését, az új gyáros, — aki az akkori viszonyokhoz képest jól fizetett,hamar kapott a környéken élő, több generáción át már a kerámiaiparban dolgozó gyakorlott munkaerőt. Átlag 35 embert foglalkoztatott, ezek közül 5—6 volt a női munkaerő. A munkáslétszám s az egyes munkakörök betöltése, — két korongos, egy égető, öt festő — jelentékeny termelésre engednek következtetni. A foglalkoztatottak nevével mind Herenden, mind a városlődi gyárban is találkozhatunk. Az égető Grimmeier Ferenc a városlődi gyárból jött, hasonlóképpen a festők, Mici János, Weinzell, Orth, Ellmann és Ulrich. A női munkaerők a mázazást, massza előkészí­tést végezték. Nyersanyagának egy részét, főleg az úgynevezett „zsíros földet" Ausztriából hozatta, mert ez Városlődön még a Mayer időkben kiapadt, ezzel szemben exportált Ausztriába és Dél-Amerikába. Főleg asztali edényeket készített a gyár. de szép számmal díszkerámiát is, amelynek úgy látszik keletje volt, mert a városlődiek úgy emlékeznek. hogy 1930-ban az egyes helybelieknél fellelhető darabokért budapesti kereskedők jó árat fizettek, ás amelyek Budapesten az idegenforgalmi üzletekbe kerültek. Megszűnését a tőkeerősebb versenytárs megjelenése okozta. 1929-ben Iglauer István megvásárolta a tönkrement Mayer-féle városlődi keménycserépgyárat és kedvezőbb fizetéssel elcsábította Csizmadia embereit, aki kedvét veszítetten megvált üzemétől.

A „Pannónia" műhely dolgozói is megtartották a XIX. század folyamán a városlődi gyárban meggyökeresedett szokást, hogy a házasodó, vagy férjhez menő kartársnak nászajándékul egy „réteskészletet" csináltak, ami egy nagy kerek tálból és egy tucat kistányérból állt. Díszítése mindenkor színes virágos és monogrammal, névbetűkkel, gyakran az egész név kiírásával készültek. Ilyen készletek kereskedelmi forgalomba sohasem készültek, s azért tartottuk megemlítendőnek, mert a XVIII. századi „deszert" készletek leegyszerűsödött, népies formá­ ban való továbbélését látjuk bennük, hasonlóképpen a Hollóházán és Telkibányán készült ebédhordóknak „menázska" elnevezésű edényekhez, amelyek ugyancsak a XVIII. században divatos főúri készlet, a „Plat de ménage" emlékét őrzik.