Fk/139 - Gyula Barkó - forest section, oil painting

Eladásra kínálom Barkó Gyula (1918-1982) festőművész Erdőrészlet című olaj/vászon alkotását. A festmény a 1962-re van datálva, akkoriban már textiltervezőként dolgozott. A festmény vászonra van festve olajfestékkel, ami viszonylag ritka, hiszen számára az akvarell volt a kedvenc technika. A kép nagyon szép és látványos keretben kapott helyet, amivel nagyon szép egységet alkot, azonnal falra akasztható állapotban van. A festmény bal alsó részén van a szignó és a dátum.

Téma: tájkép

Technika: olaj

Hordozó: vászon

Kora: 1962.

Szignó: van (balra lent)

Keret: díszes, aranyozott florentine keret

Méret: 45 x 24,5 cm (keret nélkül), 56 x 35 cm (kerettel)

Állapot: a képen látható állapotban, falra akasztható állapotban

A postázás a vevő igényével egyeztetve a mindenkor aktuális díjak szerint történik, kizárólag előre utalást követően, gondosan csomagolva.

Kérem, amennyiben van még kérdése a termékről, akkor lehetőleg annak megvásárlása előtt és ne utána kérdezzen.

Amennyiben komolyan érdekli az alkotás, kérem bátran tegyen ajánlatot!

Kérem tekintse meg a többi termékemet is. Köszönöm!

Néhány gondolat a művészről:

Barkó Gyula festőművész (1918.02.27., Kispest – 1982.08.17., Budapest)

Barkó Gyula 1918. február 27-én született Kispesten, majd Pestszentimrén cseperedett.

Az elemi, majd a polgári iskolákat 1934-ben fejezte be és már akkor egyértelmű volt, hogy az élete összeforrt a művészettel. Mégsem a főiskolán folytatta tanulmányait: szülei megkeresték Vaszary János festőművészt, aki megnézte Gyula rajzait és tanítványául fogadta. Négy évig tanult, rajzolt, festett Vaszary festőiskolájában. Valószínűleg ott dőlt el, hogy az akvarelltechnika áll a legközelebb hozzá. Gyerekkorában is készített vízfestményeket, ebből három darab szerencsére megmaradt. Az akvarelltechnika szeretete, amelyet egész életében leginkább használt, magyarázható az impresszionistához közeli ábrázolásmódjával – vízfestékkel kiválóan lehet rögzíteni a pillanatnyi impressziót még a helyszínen. Később textiltervezőként a napi munkája is inkább a vízfestékhez, illetve a temperához kötötte. A II. világháború az ő sorsát is befolyásolta, katonaként a Don-kanyarhoz vezényelték. Ott borzasztó körülmények között kellett életben maradniuk, mínusz 40 fokban kellett menetelni. A testvére küldött neki egy meleg zoknit, ami sajnos annyira szoros volt, hogy elszorította a lábát. Menetelés közben hóval dörzsölte a kezét, így azzal nem is történt semmi baj. A lábát viszont nem tudta felmelegíteni. Amikor már őrjítő fájdalmat érzett – a bakancsot természetesen nem vehette le –, egy autó sárhányójába kapaszkodva tudta folytatni az utat, de néhány nap múlva már az is meghaladta az erejét. Végül valahol összegyűjtötték a sérülteket, őt is megvizsgálták, látták, hogy súlyos fagyása van, ezért egy autóval Nürnbergbe vitték. A kórházba érve azonnal amputálták, arra ébredt, hogy mindkét lábfeje hiányzik, csak a sarkai maradtak meg. Napsugaras ember volt, mindig vidám. Kapott egy protézist, ami a térdéig ért. A fiatal művész megtanult mankó nélkül, egy bottal járni, biciklivel közlekedni. Kerékpárral járta be a Kecskemét, Mártély, Zsennye, Csongrád, Hódmezővásárhely körüli tanyákat, amiket megfestett. Ráadásul teniszezett, pingpongozott, és mindig jókedvű volt. Hazatérte után egy ismerőse elvitte őt a Pamutnyomóipari Vállalathoz, ahol annyira megtetszett neki a rajzterem, hogy azt mondta, ott szeretne dolgozni. Föl is vették, textiltervező lett. Azt is szerette és magas fokon művelte, hiszen az 1958-as brüsszeli világkiállításon aranyérmet kapott egyik tervéért. Miután megnősült, Óbudára költözött, megszületett lánya, Magdolna és fia, Gábor a textilgyártól kapott szolgálati lakásban. Első felesége ápolónő volt, akivel megromlott a házasságuk. Második felesége, Gábor édesanyja sokat betegeskedett, ezért gyakorlatilag egy keresetből kellett négy embernek megélni. Barkó Gyula volt a családfenntartó, sok maszek munkát vállalt, hogy biztosítsa a legszükségesebbeket. Később nagy segítséget jelentett, hogy festményei is kelendőek lettek. A Pamutnyomóipari Vállalat rajztermében a munkarend némileg eltért az abban az időben szokottól – hétfőtől péntekig hosszú munkanap volt, viszont pénteken alkotónap, a szombat pedig szabad volt. Az alkotónapon az egész műterem kivonult valahova a városba vagy a város környékére rajzolni, akvarellezni.Az évi szabadságon felül még további két hét tanulmányút is járt valahol vidéken, amikor festettek, rajzoltak, néprajzi anyagot gyűjtöttek. Egy-két alkalommal a családja is elkísérte a művészt. Az alkotónapokra és a tanulmányutakra biztosított jó minőségű akvarellfesték és a papír tették lehetővé, hogy alkotásai ma is egykori szépségükben ragyogjanak. Ezek a képek az alkotók saját tulajdonát képezték, csak egy megbeszélés erejéig vitték be a textiltervezők műtermébe, ahol megnézték és kiértékelték egymás munkáit. Barkó Gyula a festészet és Óbuda szerelmese volt. Tagja volt az 1965-ben alakult Óbudai Képzőművész Klubnak is, ahová rendszeresen járt modell után rajzolni. Szabadidejében, ha csak tehette, járta a kerületet, és szinte minden szegletét megfestette. Sok évi rajztermi munka, majd később rajzteremvezetés után a nyugdíjas évek hozták meg számára a szabadságot. Minden idejét a festésre fordíthatta, járta az ország művésztelepeit. Óbuda átalakulása után felfedezte magának az Alföld tanyavilágát. Legsikeresebb kiállítását Kecskeméten rendezték, ahol gyakorlatilag minden kiállított képét megvásárolták. Óbuda és az élet szerelmese 1982. augusztus 17-én halt meg. Csodálatos akvarelljeiből szerencsére sokat megőriztek gyermekei.