Körösényi Tamás

KÖRÖSÉNYI Tamás
szobrász
(Budapest, 1953. február 18.–Budapest, 2010. június 25.)


1971-1976: Magyar Képzőművészeti Főiskola, szobrász szak, mestere: Szabó Iván; 1982-1983: Akademie der bildenden Künste, Bécs, mestere: Bruno Gironcoli. 1983: KISZ-díj; 1985: Fővárosi Tanács díja (Stúdió '85); 1986: Művelődésügyi Minisztérium nívódíja; 1988: Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület díja; Művészeti Alap kiállítási nívódíj; 1989: XXIV. Internationale Malerwoche in der Steiermark, Graz; 1997: Munkácsy-díj, Művelődésügyi Minisztérium különdíja; Ösztöndíjak: 1977: Lengyelország; 1980-1982: Derkovits-ösztöndíj; 1982-1983 Herder-ösztöndíj, Bécs; Eötvös-ösztöndíj; 1991: OSTFONDS des Bundesministeriums für Unterricht und Kunst-ösztöndíj, Horn (A); 1993: Bonn város ösztöndíja; 1994-1995: Római Magyar Intézet ösztöndíja; 1996: Bécs város ösztöndíja; 2000: Frankfurt-ösztöndíj. 1990-től a Magyar Képzőművészeti (Főiskola) Egyetem osztályvezető tanára, 1999-től tanszékvezetője. A főiskola Barcsay Termében A magyar szobrászat modern hagyománya című sorozat elindítója, a kiállítások rendezője, és a katalógusok szerkesztője. (Barta Lajos szobrai és rajzai, 1995; Martyn Ferenc szobrai (kat.), 1997; Megyeri Barna szobrai és rajzai (kat.), 1998; Péri László konstruktivista munkái, Szépművészet Múzeum, Budapest (kat.), 1999). Már a 70-es évek közepén készült munkáira is a szobrászat végső határainak a keresése jellemző, konceptuális éremsorozatokat készít. (Három képregény mindenkinek, 1977). A 80-as évek elejéig egymással párhuzamosan születnek figurális, a pop art, a minimal art hatását tükröző objektjei, koncept-művei (Fúrógép, 1978; Csendélet, 1980-1982; Ételhordók, 1982). 1982-es Giacometti-sorozata vezet át a bécsi Képzőművészeti Akadémián megkezdett, álcázással foglalkozó munkák gondolatiságához. A szobrászi munka folyamatának egy meghatározott stádiumában tudatosan félbehagyott, rongylepelbe csavart gipszalakok összegzik a figurális tradícióhoz való viszonyát, és egyben jelzik a továbblépés irányát, melyben a lepel egyre hangsúlyosabb, és differenciált jelentéstartománnyal bíró elemmé válik (Műcsarnoki kiállítás, 1985; Collegium Hungaricum, 1986 installációi). A katonai terepmintákat idéző sablonok, a sprével fújt álcamotívumok, objektek (Arzenál, 1983) kezdetben a rejtőzködés, a védelemkeresés szinonimái, azonban az évtized második felére kezdik elveszíteni konceptuális jellegüket és felerősödnek plasztikai, színbeli értékeik. Az ide-oda pöndörödő hatalmas levélformák már autonóm plasztikák, amelyek nem csupán önmagukban mozdulnak meg a térben, hanem egymással is kapcsolatba lépnek. E viszonyrendszer kialakítása során ~ művészetében a 90-es években új gondolat kezdett körvonalazódni: az illeszkedés (Fügung), melynek lényegét a már kiérlelt szobrászi nyelven megszólaló organikus és a puzzle-játékból ismert kirakós formák analógiájára fogalmazta meg. E művek önálló plasztikai erején túl egymáshoz való viszonyuk kap hangsúlyt. Kapcsolatuk, véletlen vagy tudatos találkozásuk tágabb értelemben eszmék és érzelmek találkozási pontjainak erőtereként értelmezhetők.
 

/* forrás: Artportál */