Papp László

Csoda történt velem. Mesélhetnék arról, ki vagyok, hogy honnan
jöttem, mivé akartam válni. Mindennek azonban már semmi jelentősége
sincs. 37 éves koromban berobbant az életembe a művészet. Egyik napról a
másikra kezdtem megérteni amit látok, elkezdtem látni a fényt és fény
hiányát... Bármerre járok, bármit is nézek a világ már egy csodás
"mátrix" számomra. Agyoncsépelt közhely, miszerint először magunkat kell
megismerni. Divat a vallás, divat hinni, divat elhinni, divat úgy
kinézni mint más, divat követni egy irányzatot, divat azt tenni amit
mások. Elfelejtettünk élni, elfelejtettünk szeretni...Elfelejtettük kik
vagyunk, mit akarunk, mivé akarunk válni. Elfelejtettük, hogy a
gyerekeinket tanítanunk kell.

De mit akarunk megtanítani nekik?

A kis fogékony fejükben ott van a világ minden csodája, nekünk vért kell izzadnunk minden pici
lépésért. Mit taníthatunk akkor nekik? Talán többet tudnak nálunk...
Egyetlen dolgot kell megértenünk, mi magunk börtönözzük be a tudatunkat.
Mi építjük a falakat magunk köré. Ezt kell megértetnünk gyermekeinkkel,
határok nincsenek! A rajzban nulláról egy év alatt eljutottam ide.
Messze nem a cél, csak egy állomás.

Nekem rajz folyamatos harc önmagammal. Mintha lépésről - lépésre
haladnék egy útvesztőben, mintha így térképezném fel a lelkemet. A
művészvilág maximálisan elutasít. Nincs képzőművész diplomám, nem
mesélhetek a tanítóimról, nem mesélhetek az alkotótáborokról csak azt
mesélhetem el amit látok. Azt viszont úgy ahogy a fények súgják a
fülembe.

Mindenhol azt hallom nincs szükség ennyire kidolgozni a témát, ezt nem így kell, ez így nem jó...

Érdekes, senki sem kérdezte meg mi a célom...