Pásztor János szobrász

Pásztor János Szobrász

Gyoma, 1881. január 29.

Elhalálozott: Budapest, 1945. január 27.

1899–1903 között az Iparművészeti Iskolán Mátray Lajos tanítványa volt. Első köztéri megbízását 1900-ban kapta, 1904-ben pedig mestere munkatársaként dolgozott. 1904–1905-ben Párizsban a Julian Akadémián tanult. Művészi célja „az igazi magyarságot” tükröző szobrászat megteremtése volt. Vásárhelyen (1906–1910) találta meg azt a – Tornyai János festészetével rokonítható – forrást, amely ekkori (Búcsúzkodás, 1906, Szeged) s későbbi népi zsánerszobrainak (Halász; Révész, 1937, Balatonfüred) világát jellemzi. 1909-es kiállításán adott számot eredményeiről, majd 1910-től a fővárosban telepedett le, s itt készültek első, nagy tetszéssel fogadott klasszikus, idealizált szépségű női akt szobrai (Az elűzött, 1912, Magyar Nemzeti Galéria; Ad Astra – ez saját síremléke; Primavera, 1929, Gellért-fürdő). A művészetének harmadik vonulatát jelentő ünnepélyes emlékművek az akadémizmus eszköztárából merítenek. Emlékportréit (Beethoven, 1927, Martonvásár), hűvös, személytelen ábrázolás, kiváló mintázás és anatómiai hűség jellemzi. 1930-ban a Műcsarnokban rendezték meg 25 éves jubileumi kiállítását. Kiemelkedő jelentőségű állami megbízásokat (Rákóczi fejedelem, 1937, Budapest, Kossuth tér; Gömbös Gyula, 1941; Báthori fejedelem, 1943) kapott. A Corvin-koszorú és -lánc, 1937-től a magyar királyi kormány főtanácsosi cím tulajdonosa, több művészeti díj (1906: Harkányi-díj; 1922: Állami Nagy Aranyérem; 1925: Akt-díj; 1929: a barcelonai világkiállítás Nagydíja) birtokosa. A hildebrandi elveket követő mester a hazai akadémikus szobrászat egyik legnevesebb alkotója.