Eladó P. Bak János: Csendélet című olajvászon festménye

Eladó P. Bak János / Csendélet című olajvászon. Mérete 42*55 cm + keret, szignózott jelzés: jobbra lent. Azonnal falra akasztható, szobai állapotú darab.

P. Bak János (Pázmánd, 1913 - 1981., Budapest): Festő, grafikus. Tanulmányait az Iparművészeti Iskolában kezdte, ahol Helbing Ferenc és Haranghy Jenő tanítványa volt, majd 1930-1937-ig a Képzőművészeti Főiskolán képezte magát, mesterei Glatz Oszkár és Rudnay Gyula voltak, ez utóbbinak 5. évtől tanársegédje lett. 1947-től Baján, a Rudnay Szabadiskola és Művésztelep egyik vezetője volt. Rendszeresen kiállított a Képcsarnok galériáiban, amellett 1965-ben Milánóban és Firenzében, 1974-ben Tokióban volt egyéni kiállítása. Emlékkiállítását Győrben rendezték 1985-ben. Csoportos tárlaton szerepelt Győrben (1932), az Ernst Múzeumban (1945, 1946), a szolnoki művésztelep kiállításán (1966), a Magyar Nemzeti Galériában (1966). Fő műfaja a figurális kompozíció, a portré és akt, de népi tárgyú műveket is készített. Műveiben egyaránt megtalálhatók a nagybányai és az alföldi festészet stílusjegyei. Műveit őrzik a Nemzeti Galériában, Szolnokon és olasz magángyűjteményekben. 1953-58-ig a szolnoki művésztelep gondnoka volt. 1958-tól Budapesten működött.

1929: Budapesti Iparművészeti Iskola, mestere: Mélbing Ferenc; 1930-37: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Glatz Oszkár, Rudnay Gyula, 1937-től Rudnay Gyula tanársegédje. 1937: Rotary Club nagydíja (Fiúfej); 1940: Balló Ede-pályadíj; 1946: MKP I. díját és díszérmét nyerte; 1946: aCegei tó c. képe miniszteri díjat kapott; 1956: Janus Pannonius-érem; 1959: Mezőgazdaság a művészetben, III. díj; 1937-45: többször katonai szolgálatot teljesített; 1946-ig a HM rajzolója, közben tanulmányúton járt Itáliában. 1946-ban Bajára költözött. Megszervezte [B. Mikli Ferenccel] a művésztelepet és szabadiskolát. Rudnay Gyula rábízta a telep gyakorlati vezetését. Alakrajzot és művészettörténetet tanított. 1953-ban családjával Szolnokra telepítették át. A művésztelep gondnokának nevezték ki, s ott vezette a művészek csoportját is. 1958-ban visszaköltözött Budapestre. Tematikus festményekre kapott megbízást (Lehel vezér Augsburg előtt, Olvasztárok). Festői stílusa Rudnay és a szolnoki festészet hatására alakult ki. Figurális festményei, portréi találóan jellemzik modelljei lélekállapotát. Tájai, csendéletei a vidék hangulatát és népe életformáját örökítették meg beleérző erővel. Mintegy szintézist teremtettek a nagybányai és az alföldi hagyományok között, kifejezve az ember és természet harmóniáját.

P. Bak János 1930-ban, 17 éves korában sikeres felvételi vizsgát tett, s mint rendkívüli tehetséget felvették a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára. Két évig Glatz Oszkár (1872-1958) festőművész osztályába járt. Itt rendkívül jól megtanult rajzolni. Glatz tanácsára átment a nagyhírű Rudnay Gyula (1878-1957) festőművész osztályába, ahol öt évig tanult, és az V. évfolyamtól tanársegédje is lett. Különösen a mester művészi, emberi magatartása hatott rá meghatározó erővel, aki „nemcsak festészetet tanított, hanem egész életre szóló művészi és emberi magatartást is. Ez a nagy művész sohasem erőltette rá a fiatalokra a saját festői módszerét. Mindenkinek azt ajánlotta, úgy komponáljon, ahogy belső ihlete diktálja, úgy válasszon témát, úgy bánjon a színekkel is”- vallja később P. Bak János. Rudnay Gyula több helyen létesített nyári művésztelepet a növendékeinek. Ilyen volt a Nagykanizsai és a Nyíregyháza-Sóstói Művésztelep is, amelyeken P. Bak János részt vett. 1937-ben elvégezte a főiskolát, s az akkor megtartott 10 éves Jubileumi Kiállításon (Műcsarnok) „Fiúfej”című képével elnyerte a Rotary Club nagydíját. 1937 októberétől 1939 novemberéig tényleges katonai szolgálatot teljesített a Magyar Királyi „Bem József” 2. honvéd lovas tüzérezrednél. 1940-ben elnyerte a Balló Ede 1000 pengős festészeti ösztöndíjat „Női akt” és „Leányfej” című képeivel.

A II. világháború végéig négyszer vonultatták be katonának (Délvidék, Felvidék, Erdély, Kárpátok). Közben kiállításokon szerepelt, táj és paraszti témájú képeivel. Azért, hogy megélhetését biztosítsa és szüleit támogatni tudja, a háborús években tervező-rajzolói állásba ment a Honvédelmi Minisztériumba, ahol 1946 márciusáig dolgozott. Talán ennek is köszönhető, hogy nem került ki az orosz frontra. P. Bak tervezte a különböző katonai és levente öltözetet, kitüntetéseket, jelvényeket, okleveleket, dísztőröket, díszgyűrűket és sportplaketteket. Ezek részben meg is valósultak, és igen keresettek a gyűjtők körében. 1940-ben épült fel a rákospalotai evangélikus nagytemplom (Budapest, XV. Régi Fóti út). P. Bak János kapott megbízást a nagyméretű oltárkép megfestésére. A Jézus mennybemenetele című olajfestmény modelljei a helyi falusi emberek voltak, ezért is lett a kép oly népszerű a hívők és a nem hívők körében. Az életnagyságú alakok között felfedezhetjük magát a festőt is. 1945-ben, a háború végén készült a borostás arcú „Nevető önarckép”című remekműve, amely a „Pázmándhegytől Budapestig” című P. Bak kismonográfia borítóját díszíti. P. Bak János a háború után azonnal bekapcsolódott az újjáéledő művészeti életbe. Részt vett az I. Nemzeti Kiállításon, az Ernst Múzeum kiállításain, az Újpesti Ipari Kulturális Kiállításon, a rákospalotai és újpesti csoportos tárlatokon. 1946-ban kétszer elnyerte az MKP festészeti első díját és díszérmét az Újjáépítési Kiállításon bemutatott műveiért. Az Ernst Múzeumban a „Magyar Tájak” című kiállításon „Cegei tó” című képe miniszteri díjat kapott. P. Bak János 1946. november közepén Bajára ment – a város meghívására –, és az itt szerveződő Rudnay Népi Szabadakadémia megszervezésében vállalt szerepet. Rudnay mester legilletékesebb tanítványai vettek részt a munkában, és létrehozták a művésztelepet, majd a Rudnay Festőiskolát. Leköltözött Budapestről Rudnay Gyula is, aki az intézmény névadója, szellemi vezetője és igazgatója volt. A mester hamarosan a legkedvesebb tanítványára, a volt tanársegédjére, P. Bak Jánosra bízta a művésztelep és a szabadiskola gyakorlati vezetését, aki alakrajzot és művészettörténetet tanított, valamint ellátta a titkári teendőket is. P. Bak tanítványa volt többek között: Göldner Tibor, Udvardy Erzsébet, Szurcsik János, Osváth Mária, Mözsi-Szabó István, Weintrager Adolf és Novák Lajos. P. Bak János a Vojnich-kúriában lakott, ahol 1952-ben - egy ülésre - megfestette mesterének félalakos életnagyságú portréját. A képnek az a különlegessége – a festészeti kvalitáson túl -, hogy Rudnay senki másnak nem ült modellt, így ez az egyetlen hiteles portré, ami róla készült. P. Bak János portréfestészete egyedülállóan magas színvonalú a XX. század magyar képzőművészetében, de a nemzetközi összehasonlítás próbáját is kiállná. Rudnay Gyula tanítványai között P. Bak János volt az, akinek sikerült a kontrasztos festés drámai hangvételét a plein-air kötetlenebb színvilágával árnyalnia. Úgy tudott valóságos helyzeteket, természetes benyomásokat érzékeltetni, hogy az ábrázolt cselekmény és az azt körülvevő atmoszféra magától értetődő hitelességgel idézte fel az eredeti látványt, a képmezőben élő hasonlatos emléket. P. Bak Jánost a Művészeti Alap 1953 nyarán Bajáról a Szolnoki Művésztelepre költöztette, és megbízta a gondnoki teendők ellátásával is. Két évig a helyi művészcsoportot is vezette. A Szolnoki Művésztelep negyedik korszakának végén érkezett a telepre P. Bak János. Ekkorra a művésztelep a konzervatív szemlélet bástyájává vált, tájképfestészettel foglalkoztak a művészek. Itt alakult ki az ún. alföldi tájfestészet. A plein-air, amely Franciaországból indult, Magyarországon is teret hódított, mert a régebbi sötét színekkel való műteremfestészet helyett a szabadba, a „plein-air”- be, a fénytől telített tájba vezette a művészeket. Az alföldi festők az Alföldet és a paraszti életet festették, de nem a XIX. századi életképfestők idillikus, külsőségeket megörökítő modorában, hanem a paraszti élet nehézségeit belülről ismerők érzelmi azonosulásával. Az alföldi festők Munkácsy művészetének örökösei, az ő drámai erejű realizmusát folytatták, de a XX. század festői nyelvén. Expresszív kifejezőerő hatja át képeiket, lendületes ecsetkezelés, vastag festékfelrakású felületek teszik dinamikussá műveiket. Témáik viszonylag szűk keretek között mozognak. A jellegzetes alföldi festőktől (pl. Tornyai, Koszta, Endre Béla) eltérő a Szolnokon festő P. Bak János témavilága, de szemlélete hasonló. Műveiben sajátosan keveredik a realista elem a színgazdag, atmoszférikus impresszionista hatásokkal. Művészete – saját véleménye szerint is – Szolnokon beérett és kialakult. Az itt készült képei között van az is, amely érzelmileg az apa gyermeke iránti szeretetét árasztja. „Péter” (1954.) című olaj-vásznát elsőszülött fiáról festette. Hogy P. Bak mindig az emberről akar beszélni, arról tájképei is meggyőznek, melyek többségén az ember is főszereplő. Egyik legismertebb szolnoki képe a „Festőnő” (1956.) eklatáns hitelesítője az előbb leírtaknak. Az ízes alföldi hangulat plein-air zamatával Nagybányához is kapcsolódik. Uralkodóbbá lesz a szolnoki atmoszféra a „Szolnoki Tabán télen” (1957.) című akvarelljén. P. Bak János az akvarellfestés kivételes képességű művelője is volt. A közönség nem ismeri e technikájú műveit, mert szinte sosem állított ki belőlük. Pedig remeklés minden vízfestménye, az angol technikát kedvelte, az áttetsző színek friss elevenségét. Mondhatjuk, hogy Szolnokon P. Bak színei kivilágosodtak, ezüstöződtek. Megjelennek képein a jellegzetes szolnoki témák, a Zagyva, a Tabán, a Tisza és mindenekelőtt az ember. Szolnoki képekkel jelentkezett a Nemzeti Szalonban 1954 és 1955-ben a „Vidéken élő képzőművészek kiállítása” című tárlatokon, valamint az évi országos kiállításokon. 1955-ben nyílt meg az első gyűjteményes kiállítása a budapesti Csók István Galériában, amelyet Pogány Ö. Gábor dr. művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria alapító főigazgatója nyitott meg. Óriási siker volt, minden képét megvásárolták. Jászberény részére „Lehel vezér Augsburg előtt” címmel nagyméretű történelmi képre kap megbízást. A festmény elkészült, és 1957-ben falra került Jászberényben. Ma is megtekinthető. 1956-ban az I. Pécs-Baranyai Országos Kiállításon bemutatott műveiért elsőként kapta meg az akkor alapított Janus Pannonius Érmet. Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc Szolnokon éri, és itt éli át családjával, valamint a kolónia művészeivel a sorsdöntő napokat. Szolnokon alakult ki a hazai életkép és tájképfestészet. P. Bak Jánosnak ez időben készült művei méltóak a szolnoki tájképfestő iskola legjobb hagyományaihoz. P. Bak János emlékkiállításán (1997. augusztus 17. Szolnoki Galéria) Pogány Ö. Gábor művészettörténész többek között a következőket mondotta: „… A magyar képzőművészet, a magyar festészet egy csodálatos nemzeti együttmunkálkodás is, és ezt nem szabad egy rosszul értelmezett európaiság oltárán feláldozni, mert ez nem egyen. Európa is legalább hatvan régióból áll. A régiók művészei is saját élményeket közvetítenek, így van a művészetnek sajátsága. Tanulság tulajdonképpen Pázmándhegyi Bak János művészete is…” A szolnoki periódus egyik gyöngyszeme a „Zongorázó feleségem” 1954-ből való olaj-vászna. P. Bak János nemcsak képzőművész, hanem hegedűépítő mester is volt. Hegedűin Dublin, New York hangversenytermeiben is koncerteznek. Úgy jött el Szolnokról, mint két festészeti hagyomány szintetizálója, aki a nagybányai plein-air arany villódzásait az alföldi valóság keményebb, ezüstös atmoszférájába hangolta át. E sikeres elegyítéssel olyan önálló festői arculatot munkált ki magának, mely egyúttal a hogyan tovább? kérdésére is választ adhatott. Fővárosi műtermébe – ahol 1958 nyara óta dolgozott – keskeny csigalépcsőn lehetett feljutni, egy Fillér utcai ház tetőterébe. P. Bak nem urbánus festő. Az eddig kiérlelt látásmóddal fogott munkához. Nem akarta megtagadni eddigi önmagát, nem kereste a divatos áramlatokhoz való igazodást, hanem igenis meg akarta őrizni művészetének eddigi koncepcióját, a stiláris elemek változását, bővülését pedig a szinte észrevétlen, erőltetés nélküli hatásokra bízta. Így is elérkezett az ígéret földjére, de arra, ahová az útja vezette, és nem oda, amit mások kínáltak neki. Mindez éveket hagyott maga mögött, de megérte, mert tévutakra sohasem tévedt, kétes eszméktől nem hagyta félrevezetni magát. 1959-ben a „Mezőgazdaság a képzőművészetben” című országos kiállításon III. díjat nyert el „Szénagyűjtők” című képével. 1961-ben a Művelődésügyi Minisztérium megbízásából megfesti „Olvasztárok” című nagyméretű képét az Ózdi Kohászati Művek részére. P. Bak János egyébként nem vett részt a szocialista realizmus („szocreál”) képzőművészeti őrületben, míg pályatársai versengve tülekedtek, és lihegve egymást előzgették a szocialista képzőművészet sztahanovista, lenini útján. Igaz, ennek meglett aztán az ára. Míg az osztályharcos kollégák egymás után kapták a különböző állami kitüntetéseket és díjakat (SZOT, Munkácsy, Kiváló, Érdemes, Kossuth), addig P. Bak nem kapott semmit a fanyalgáson, az irigységen és a mellőzöttségen kívül. Sok egykori Rudnay tanítvány még a mestere nevét is elhallgatta, csakhogy jusson neki a koncból. Ma már, amikor kezd Rudnay újra divatba jönni, és már távoli az elvtársi világ, úgy kérkednek újra „jellemes, bátor” művészeink azzal, hogy Rudnay volt a mesterük. Tessék csak megnézni a II. Magyar Képzőművészeti Kiállítás katalógusát. A Fillér utcai műteremlakást - melyben ötödmagával élt – szinte elönti az a képekről áradó vibráló derű, a szépségnek az az áhítattal teli finom megvalósulása, ami P. Bak János művészetére jellemző. A kép emberi tartalmat és emberhez szóló szépséget hordoz, ezért szépművészet. Ha nem lenne a képben szépség, nem lehetne gyönyörködni benne. P. Bak János nem vett részt a klikkek hatalmi pozícióharcaiban, az anyagi érdekeltségekben, vállalta a nehezebb úton való érvényesülést, és ha kellett, az időleges kudarcot. A rosszul értelmezett modernség leple alatt megszületett a színtelen festészet, mint a kreativitás súlyos tévedése – mondván: véget kell vetni a művészi közhelyeknek. P. Bak János a kolorizmus megújítói közé tartozik, széles skálán variálja a meleg valőröket. Nem nosztalgia, nem önvigasztaló elvágyódás irányítja ecsetét, amikor a szabadban pihenő társaságból (Piknik) a valóság vidám vízióját vetíti a tárlatlátogató elé, csupán festői vénája sugallatának engedelmeskedik. P. Bak csendéleteiben érvényesítette az érzelmek és hangulatok kifejezését is fontosnak tartó tiszta festőiségre való törekvést. Művészi és emberi magatartását csendes szemlélődés, meditáló világlátás, politikától mentes témaválasztás jellemezte. A kevés előrajzolás híve. Amikor kézbe veszi az ecsetet, a feszülő vászon szinte tüzeli a munkára. A fehér színt, ha lehet, kerüli. Nem szereti még alapozásra sem, mert „eltejfelesíti”, összetöri a színeket. Legfeljebb utólag szokott a fény-árnyék hatásokon korrigálni valamit fehérrel. A rajzolással kapcsolatban az a véleménye, hogy a festő az ecsettel mutassa meg mit tud, ne helyezze előtérbe a szobrászati módszereket. 1965-ben Olaszországba utazott, ahol a mediterránaeum varázsa az ő művészetét sem hagyta érintetlenül. Élményeit új kvalitásokkal is visszatükrözi a „Liguriai tengerpart”, melyről még a cím ismerete nélkül is hamisíthatatlan itáliai légkör és kolorit árad. Képei megjárták Olaszországot: Milánóban háromszor volt tárlata, azután Bartinoróban és Firenzében állított ki nagy sikerrel. A kiállításnak osztatlan sikere volt a milánói közönség körében. L. Borghese recenziójában elismerően méltatta a művész eredetiségét, alkotásait a Velencei Biennále termése fölé emelte, sőt, példaképül állította a Pop Art művelői elé. P. Bak János műtermében mindig rend és tisztaság volt. Ecsetek, paletták, félig kész és befejezett képek, megfestett s ábrázolásra váró csendéletek. Önarcképei a megtéveszthetetlen emberismerőről, a könyörtelen emberábrázolásról beszélnek. Pszichológusi képességekkel megáldott, vérbeli festő alkotásai. Művészi érdeklődése a csendéletfestés művészi problémái felé is kiterjedt. Képei kiemelkedőek e témakörben. Aktjaiban is egyként formálódik össze a természet és az ember. Ruhátlan alakjai amellett, hogy az élő természethez idomult, s arra szerves egységben létező lények, életigenlésének megszemélyesítői is. További aktképei már belső térbe, statikusabb környezetbe komponáltak, s interieurok fő motívumaként szerepelnek. „Mulatozók” képe témáját a pázmándfalui kocsma adta, ottani lakosokkal. A ropogósan felfestett színfoltok jól közvetítik az élmény frissességét, valóságtartalmát. Mint általában a festők, P. Bak János is szívesen és gyakran festette családját, elsősorban szeretett és igen szép feleségét. Ha most megkíséreljük P. Bak János piktúráját beilleszteni a magyar képzőművészetbe, akkor ismereteink birtokában természetelvű alapállásból kell kiindulnunk. A főiskoláról kikerülve realista hagyományainkból, a Munkácsy – Rudnay vonal képviselőjeként indult, majd ez a biztonsági bázis folyamatos érlelődéssel tágult a honi posztimpresszionizmus érintette hatásokkal. Ezen belül Nagybánya volt a fő inspirátor, mely fellazította ecsetjét, szélesítette színkultúráját és sommázó képességét. Képeiben az „egész” egyre inkább a „rész” fölé tudott emelkedni. Majd az alföldi festészettől, s ezen belül elsősorban Szolnoktól kapott használható intuíciókat. Korunk egyetemes kifejezési formáiból pedig a kubizmus és főképp az expresszionizmus hatott rá. Hagyomány és korszerűség így szövődik egyéni látásmódjába, kizárva minden eklekticizmust s a stiláris elemek spekulatív alkalmazását. És ha műveinek egységén belül különbözőségek is adódnak – tehát az egyik vagy a másik formajegy erősebb -, az racionalizmusáról és intellektusáról vall. Tudja, hogy tartalmi közlendőjét milyen eszközökkel kell hitelesítenie. Követelmény a korszerűség, de sohasem barangol bizonytalan ösvényeken, nem megy be a zsákutcába, a művi absztrahálás lehetőségeit nem fokozza a geometriává degradálás végletéig. A valóságélmény számára az átköltés forrása, és nem a természet dehumanizálása. P. Bak János festőnek, grafikusnak, hegedűkészítőnek egyaránt önálló egyéniség. Akvarelljeiben a hazai plein air festés hagyományai elevenednek meg. P. Bak János a XX. század magyar festészetének egyik leghivatottabb művelője. A Nagybánya utáni nemzedékben a festőiséget a legárnyaltabban, férfias lírában talán ő gazdagította tovább. A természeti látvány szépségét, a szabadban való festés színbőségét tanulta meg becsülni laikus és műbarát egyaránt P. Bak János műveiben. A mester a maga módján igencsak következetesen vállalta hivatását és mesterét, Rudnay Gyulát. Meggyőződése volt, hogy magyar művészet csak magyar földön teremtődhet meg, s ennek az eszmének a jegyében munkálkodott egész életében. Tragikus, küzdelmes sors volt egész művészpályája. Sokat szenvedett, sokat hányódott. Nélkülözések, csalódások, mellőzöttség. Mindenütt vergődés, harc, nyomor, szertelen álmok, rendíthetetlen akarás, kevés beteljesülés. P. Bak a leggazdagabb, legváltozatosabb oeuvre-ű festőművészek közé tartozik. A képzelőerőnek ez a frissessége, a kompozíciós alkotóvágynak ez a buján termő ereje magyarázza P. Bak piktúrájának egész modern festészetünkben páratlan és csodálatos gazdagságát. P. Bak János őserőktől duzzadó tehetség, a nehézfajsúlyú festői dikció megteremtője 1981. november 23-án halt meg budapesti otthonában. Sírja az Óbudai Temető 30-as parcellájában van.

Eredetiségére örök pénzvisszafizetési garanciát vállalok!