Fehér László (1953-) - Hajléktalan vacsorája, szitanyomat, aláírva, E.A. IX/X (100x70cm)

Fehér László (1953-): Hajléktalan vacsorája 2014.

Szignózott szitanyomat, E.A.IX/X jelzéssel

A kép frissen van keretezve, matt üveg mögé került.

Keretezett mérete: 100x82 cm keret nélkül:100x70cm.

Átvétel csak személyesen.

Fehér László (Székesfehérvár, 1953. március 17. –) Kossuth-díjas magyar festő. A hiperrealizmus egyik jeles képviselője.

Fehér László 1953. március 17-én született Székesfehérváron Fehér József és Takács Mária gyermekeként.

Főiskolai tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezte 1971–1976 között, ahol jeles mestereknél tanult, Szentiványi Lajosnál és Kokas Ignácnál.

1974 óta kiállító művész. 1978–1981 között Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjban részesült. 1982-ben a Kortárs művészet Magyarországon című vándorkiállítás egyik kiállító művésze volt, Franciaország négy nagy városában mutatkoztak be. 1986-ban a Római Magyar Akadémián működött ösztöndíjasként, még ebben az évben az Eklektika, 1987-ben az Új szenzibilitás című kiállításokon vett részt.

Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának, de 2012. december 12-én a művészi élet szabadságának megsértése elleni tiltakozásul kilépett onnan.[1][2]

Munkássága

Képeinek állandó témája "az idő formája, az időn át látott tér,"[3] az ember helye az időben, az emberek egymáshoz való viszonya. Erről árulkodik 1974-1976-ban festett Önarcképe, amelyet saját családi fotói alapján készített, s az általa meg nem élt időt fekete sávokban jelenítette meg. Korai alkotói korszakában fotó-naturalista szürke képeket (Földalatti, 1976; Dég 1960, 1978) festett.

Az 1980-as évekhez közeledve képei, például Életkép (1979), kiszínesedtek. Az 1980-as évek elején képein nyugtalan ecsetvonások jelentkeztek, amelyekkel a zsidó életérzést juttatta kifejezésre (Diaszpóra, 1982; Ünnep I-IV.,1983). 1985-től szürrealisztikus, misztikus és hűvösen távolságtartó képeket festett és egy képen belül csak egyetlen színt használt, kék, piros, zöld, lila korszakai következtek egymás után (Napimádó, 1985; Misztikus táj, 1986; Zöld lépcső, 1987).

Majd elbeszélő jellegűvé vált festészete, az ezredfordulóig kontúrrajzos alakok jelentek meg képein, amelyek testetlenségük révén téren és időn kívül mozogtak. 1988-tól a sárga, a fekete és a fehér szín dominált festészetében (Balkon, 1988), de közben bejött a rózsaszín és az ezüst is (Szobor, I-II., 1989). 1991-től egy ideig csak fekete-fehér képeket festett (Búgócsiga, 1991; Ima, 1992). Az ezredforduló felé közeledve újra visszatért a fotó-realista, azaz a hiperrealizmus körébe sorolható stílushoz, családtagjait, barátait festette életnagyságúnál nagyobb portrékon. Európában számos helyütt egyéni kiállításokon mutatta be ezen alkotásait, díjakat nyert velük.

Festészete állandó megújulási képességet mutat. Egyik 2010-es kiállításán szereplő képei a memento mori (=Emlékezz a halálra/készülj a halálra) témát vetítik elénk. „Memento mori: az európai művészet egyik nagy témája ez, a rómaiak óta. Fehér László ennek hagyományát folytatja; a halál témájával viaskodik, anélkül, hogy ennek bármilyen melodrámai vagy szentimentális felhangot adna.”