0C891 Antik datált GUZSALY 1894

Antik különleges feliratos, datált faragott néprajzi eszköz. Rajta felirat: CSATÓ ERZSÉBETÉ KÉSZÜLT 1894 Nagyon gazdagon vésett, faragott, rajta több vésett puska, kard motívum és orosz ciril betűk is feltűnnek. A fa másik különlegessége a három áttört faragás, a nyél belsejében, anyagában kifaragott kis golyók találhatók, melyek a belsejében mozognak. 

Szélesség: 32.5 cm
Hosszúság: 117 cm

A GUZSALY

gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, amelyre → fonásnál a rostcsomót felkötik. A díszes guzsalyt alkalmanként → szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak. A guzsalynak magyar nyelvterületen négy fő típusa használatos: a) Az övguzsaly kb. 1 m hosszú. A fonó nő bal karja alatt az övébe dugva vagy bal hóna alatt a karjával magához szorítva rögzíti, így járás közben is tud róla fonni. Az övguzsaly végét ülve fonásnál a padba, székbe e célra fúrt lyukban is szokás rögzíteni. A guzsaly felső kétharmadán a szösz tartására gyakran ágcsonkos, kúpos, gyűrűs, lándzsa és lapát alakú stb. kiszélesedés van. Ma ezt a típust jobbára a délszlávok és a románok használják, így a magyar nyelvterület D-i és K-i peremén, az e népekkel erősen keverten élő magyarságnál fordul elő. – b) A rúdguzsaly az előzőnél jóval hosszabb. Ezt is szokták – ritkán – övbe rögzíteni, de rendszerint ülve, a térdek közé szorítva fonnak róla. Erdély magyarsága, főleg a székelyek használják. – c) A talpas guzsaly kb. másfél m-es rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzítve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a guzsaly biztosan álljon. A Dunántúl és a Kisalföld kivételével az egész magyar nyelvterületen elterjedt: kétszárnyas formája jobbára az Alföldön és a Felföldön, egyszárnyas formája inkább a Tiszántúl ÉK-i részén és Erdélyben használatos. – d) A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú lábazatból áll ki, így a guzsalyt a fonónak nem kell külön rögzítenie. A Dunántúl Ny-i és É-i felében használják a rokka mellé állítva (itt már nincs → guzsalyorsóval való fonás!), valamint a Kisalföldnek a Dunától É-ra eső részén és újabban Szatmárban és Erdélyben is. A négy fő típus között sok átmeneti, ezeket összekapcsoló megoldás van: az övguzsaly lócába szúrása átmenet az öv- és talpas guzsalyok között; a rúdguzsalyt övben is rögzítik; a talpas guzsalyra Erdély némely részein nem ülnek rá, hanem mint a rúdguzsalyt, térdük közé veszik és a talpára rálépnek stb. E négy típusnál az eszköznek a fonó személyétől való függetlenítés iránya figyelhető meg. Egykor – bizonyos reliktumterületeken ma is – úgy fontak, hogy a rostcsomót a fonó még a kezében vagy a hóna alatt tartotta. – A 16–17. sz.-ban Európában néha még a fejére kötötte a fonó a rostcsomót és innen húzta a szálakat. – A magyar guzsaly terminus szláv jövevényszó, de ottani megfelelője nem a guzsalyt, hanem a guzsalyra felkötött rostcsomót jelenti. Mivel a magyar nyelvterületen ma előforduló típusok más-más korban Európa legnagyobb részén használatban voltak, ill. még ma is vannak, ezek egy általános európai eszközfejlődés időbeli rétegeinek tekinthetők, amelyek történeti okokra visszavezethetően a Kárpát-medence különböző tájain konzerválódtak. Az öv- és rúdguzsalyok népi neve mindig guzsaly, a talpasok neve a Duna-Tisza közén, valamint a Tiszántúlon K felé ritkulva gyalogrokka, amelyet kelet felé ismét a guzsaly vált fel, míg a székes formát a Dunántúl Ny-i részén törzsöknek, a középső és K-i részén rokkaszéknek, rokkafának, a Kisalföldön és Erdélyben pedig guzsalynak nevezik. – Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye