FK/012 - Zombori László – Lebontott házak II.

Eladásra kínálom Zombori László (1937 - ) Lebontott házak II. című festményét. A kép a művész gyönyörű absztrakt alkotásainak egyike. Tudását nem kell méltatni, a festmény önmagáért beszél. A kép egy súlyos, aranyozott, rámás keretben van, ami már magában is fenséges, remekül kiegészíti a festmény örök témáját, az idő múlását és annak méltóságát. A kép 1975-ben készült. A valóságban sokkal szebb, mint ahogy a fotó mutatja, az üveg miatt nehéz volt fotózni.

Technika: olaj

Hordozó: farost

Szignó: Jobbra lent

Keret: Aranyozott rámás keret üveggel

Méret: 80 x 60 cm (keret nélkül)

Azonnal falra akasztható állapotban!

A postázás helyett a személyes átvételt preferálnám inkább, a festmény jelentős súlya és a keret üvege miatt. Amennyiben ennek ellenére postázással kérik, úgy csakis törékeny biztosítással, terjedelmes csomagként tudom postázni.

A postázás a vevő igényével egyeztetve a mindenkor aktuális díjak szerint történik, kizárólag előre utalást követően, gondosan csomagolva.

Kérem, hogyha még van kérdése a termékről, akkor lehetőleg annak megvásárlása előtt és ne utána kérdezzen.

Amennyiben komolyan érdekli az alkotás, kérem bátran tegyen ajánlatot!

Kérem tekintse meg a többi termékemet is. Köszönöm!

Néhány gondolat a művészről:

Zombori László festőművész 1937-ben született Szegeden. Gyermekkorában a móravárosi Hajnal utcában élt szüleivel és bátyjával. Rajztanárnője, Holló Mihályné már az általános iskolában felfigyelt tehetségére és a képzőművészeti pálya felé terelgette. A Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, középiskolás évei alatt a városi képzőművészeti szabadiskolába járt rajzolni és festeni. A szabadiskolában Vinkler László, Dorogi, Erdélyi, Tápai tanította, az iskola vezetője Vlasits Károly volt.

A Pedagógiai Főiskolán is Vinkler László irányításával végezte tanulmányait, 1958-ban földrajz–rajz szakon kapott diplomát. Friss diplomásként négy évig Csongrádon, ezt követően Szegeden tanított.

1979-től csak a festészettel foglalkozik. Tagja a Művészeti Alapnak, majd jogutódjának, a MAOE-nek és a Magyar Képzőművészek Szövetségének, valamint a Szög-Art Képzőművészeti Egyesület alapító tagja.

1962-ben, 1968-ban, 1970-ben, 1974-ben és 1995-ben a Szegedi Nyári Tárlatokon festészeti díjat nyert. 1975-ben Juhász Gyula-díjat, 1977-ben a Koszta-plakettet, 1979-ben Szeged város alkotói díját nyerte el.

Mindig Szegeden élt, a városhoz való kötődése legendás, móravárosi múltját, gyermekkorának helyszínét első helyen őrzi a szívében, ezért idősebb korában visszaköltözött a városrészébe. Móravárosban találta meg újra az igazi békét és a mindennapi ihletet.

Számos önálló kiállítást rendezett, valamint több kollektív hazai és külföldi kiállításon vett részt.

Aki Zombori László képeivel először találkozik, abban ismerős, bizsergető érzéseket keltenek életre. Nem véletlenül, hiszen festészete a természeti és a lélekben nyomot hagyó tájélmények varázsos kombinációja, amely a romantika korának ideálképeit éppúgy képes elővarázsolni bennünk, mint a nyolcvanas és korai kilencvenes évek kortárs festészetének posztmodern eklekticizmusát, a huszadik század emberének a körötte kitáruló világra való rácsodálkozását. Zombori László festői világképe egyszerre kínálja nézőinek a Természet öröklétben gyökerező konkrétságát, miközben sejtetni engedi annak végtelen dimenzióit is, hogy aztán a lélek legbenső húrjait megpengetve bennünk, hozzánk szelídítse, emberléptékűre méretezze az élményt. Körmondatba fogalmazva ennyiben áll a varázslat, amit a mester műtermi tárlatán elénk tár. Hosszú évtizedekig alakult, csiszolódott festői stílusa, amíg a hatvanas évtized festői divatját jellemző tömbös, dinamikus festői előadásmódot felváltotta nála a lírai absztrakció. A napjainkban is változatlan munkabírással, termékenyen alkotó Zombori László képeit jellegzetessé teszi, hogy kompozícióit sajátos izgalmi állapot fűti föl, egymással szelíden harmonizáló színpászmáit lüktető ritmusok izzítják föl, táj látomásait, absztraktabb kompozícióit egyazon festői habitusból táplálkozó vibráló mozgalmasság telíti meg élettel. Ez a lappangó életerő egyaránt megnyilvánul elvontabb kompozícióiban és a természeti megfigyelésekből töltekező tájképek festői nyelvében. Képein minden mozogni látszik: a felhők, a lények, a táj motívumai atmoszférikus erővonalak mentén rendeződnek el miközben hol felragyogtatják a látvány jellemző elemeit, hol sejtelmes ködökbe burkolják azokat. Festészetében úgy alakította saját eszköztárát, hogy méltó lehessen az eredmény azokhoz a festői példákhoz, amelyeket a magyar tájképfestők hagyományai alapozlak meg Szinyeitől Mednyánszkyn át Kokas Ignácig, akik hozzá hasonlóan a természettel voltak állandó párbeszédben. Festményei persze nemcsak azért keltenek déja vu érzést. Zombori nem csupán hasznosítja a festő elődök tapasztalatait, hanem szabadon bánik velük, s úgy alkalmazza őket, hogy azok végül teljes egészében az ő elvárásainak engedelmeskedjenek. Képeinek dinamizmusában rejlő szelíd erőszakkal törekszik fölébreszteni a vágyakozást a nézőben, hogy belső világát, élményeit mozgósítsa az általa teremtett látványvilág befogadására. Ez a folyamat aztán a nézőt észrevétlenül behálózza, aminek eredménye a kép és a néző között kialakuló dialógus, ami Zombori képeinek nyitott térbelisége okán, tulajdonképpen lezárhatatlannak bizonyul.

Ezt a lélekhez szóló irányultságot szolgálja az árnyaltan alkalmazott levegőperspektíva, ami a képek hangulatát megfoghatatlanná teszi, de a térperspektíva is a végtelenség érzetét ébreszti.
Kompozíciói ilyenformán olyanok, mintha ablakok lennének, amelyeken át maga a végtelen valóság sejlik föl, vagy olyan ajtók, amelyeken át képzeletben ki-be járkálhatunk a képzelt és a valós világ között. A Mester móravárosi műtermében és az ő mindennapjait meghatározó inspiratív környezetében rendezett születésnapi szabadtéri tárlat nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy a művészetét éltető és megtermékenyítő ideák, s a művek együttesen vallhassanak magáról az alkotóról.
Végszóként álljon itt a művész hitvallása:

„Alkatilag is olyan ember vagyok, aki nem szeret kiállni, akitől távol áll, hogy ünnepeltesse magát. A középkori kódexfestők példája vonz: végezték a munkájukat, rajzolták, festették az iniciálékat, de sohasem kellett tárlatot rendezniük, kiállniuk a közönség elé. Mégis pompás életük volt, azt csinálhatták, amit szerettek. Abban bízom, sikerül még néhány elfogadható képet festenem, s ez fontosabb, mint a kiállítások. Végül úgyis az utókor ítél.”