FK/389. – Várkonyi Gyula – Téli Balaton

Eladásra kínálom Várkonyi Gyula szegedi festő – Téli Balaton című olaj / farost alkotását. A tájkép valamikor az 1970-es években készült. Vászonbetétes dupla léckeretben. A jelölés jobbra lent van. A festmény, azonnal falra akasztható állapotban.

Téma: tájkép

Technika: olaj

Hordozó: farost

Kora: 1970-es évek

Szignó: van (jobbra lent)

Keret: vászonbetétes dupla léckeret

Méret: 48 x 78 cm (keret nélkül), 63 x 93 cm (kerettel)

Állapot: képeken látható, azonnal falra akasztható állapotban

A postázás a vevő igényével egyeztetve a mindenkor aktuális díjak szerint történik, kizárólag előre utalást követően, gondosan csomagolva.

Kérem, amennyiben van még kérdése a termékről, akkor lehetőleg annak megvásárlása előtt és ne utána kérdezzen.

Kérem tekintse meg a többi termékemet is. Köszönöm!

Néhány gondolat a festőről:

(Wárkonyi) Várkonyi Gyula (Szeged, 1947.12.31. – Szeged, 2022.) festő.

Várkonyi Gyula festő 1947. december 31-én született Szegeden. A város csak a születési helye, a család egyébként Sándorfalván lakott. Egyszerű szegény család tagja, aki egész ifjúságát Sándorfalván töltötte, a szép Kiskunságon. A Kiskunság a magyar Alföld egyik legszebb, legszínesebb része. Gazdag növény- és állatvilága van és éppen ilyen gazdag és sokrétű népe. Szótlan parasztok, kemény gulyások, csikósok és szilaj betyárok szülőföldje. Mindez korán megragadta az eleven, koraérett kisfiú képzeletét és nagyszerű rajzkészségével megpróbálta ábrázolni a látottakat.

A kovácsműhely az alföldi parasztok mindennapi találkozóhelye és vitatere. A sündörgő gyermek nap-nap után ott szaladozik lábaik körül. Segédkezik apjának a tűz élesztésében, apró-cseprő, később nagyobb munkáiban. Lovak körül forgolódik, részt vesz a patkolásban, a kocsik, ekék, boronák, egyéb munkaeszközök javításában. Hallgatja az emberek soha nem szűnő beszélgetését mindennapi életükről, a világ folyásáról. Kialakul benne egy sajátos világkép, a szegény emberek egyszerű, lényegre törő látásmódja, s a tudat, hogy a létfenntartásért keményen meg kell dolgozni. Korán megnyilvánul zenei tehetsége is. A ritmusérzékkel megáldott gyermeknek édesapja 1959-ben egy tangóharmonikát vásárol, melynek az árát nagyon megnélkülözte a család. Ez a hangszer elkísérte további életében, kenyeret –, ha nem is vajasat – adott a kezébe, zenész lett, harmonikás.

Rajzkészségére általános iskolai tanárai korán felfigyeltek. Lakatos István rajztanár és felesége voltak első mesterei, kik a szülők figyelmét azonnal felhívták a gyermek adottságaira és szorgalmazták továbbtanulását. Sándorfalván azonban nem volt erre lehetőség, a szülők anyagi és szociális helyzete pedig gátat vetett továbbtanulásának. Édesapja főleg a háború után sokat betegeskedett, s a nagy létszámú családnak pénz kellett minden áron. Gyula ebben minden elképzelhető módon segített. A szegénység olykor leleményessé teszi a gyermeket is. Lakodalmakon, összejöveteleken muzsikál. Szomszédoknak, ismerősöknek kevéske pénzért rajzol, fest. Állatok mellé szegődik pásztornak, de keresetét mindig beadja a közösbe ugyanúgy, ahogyan később, keresőképes korában is elszámol minden forinttal.

A hatvanas évek közepén ipart akart tanulni, bekerült Szegedre ipari tanulónak. Itt a művészkörökben is nagy tiszteletnek örvendő Vlasits Károly festőművész vette pártfogásba, aki ekkor a Tábor utcai képzőművész kör vezetője volt. Ő tanította előbb rajzolni, gipszfigurákat másolni a tehetséges ifjút. A szürrealizmus, kubizmus áramlatait elkerülve növekedett a kemény parasztfestő, ez a született őstehetség, ki később sem volt hajlandó követni semmiféle „izmust”. Gipszfigurák formázásával tanulta az anatómiát. Mestere szigorú, szótlan ember volt, ki dicsérni nem, csak dorgálni tudta, mégis érezni lehetett szeretetteljes tanításán, hogy komolyan veszi növendéke sokoldalú képzését. Lassan megtanulta a ceruza használatát, s elindult az ecsetkezelés titkai felé. Félt a mesterétől, s egyben vonzódott hozzá. Három évig tanult nála, amikor mestere meghalt.

Ez a félig kész ifjút lesújtotta, annál is inkább, mert a többi szegedi festő nem vállalta továbbképzését. Ekkor múzeumokat, tárlatokat kezdett látogatni. Ipari tanuló éveit nem fejezte be, zenész lett, mert valamiből élnie kellett. Éjjel muzsikálás, nappal tárlatlátogatás, festés, önképzés, pihenés, ha maradt rá idő. Nagyon kevés maradt. 1968-ban végleg Szegedre került, itt ismerte meg második mesterét Siha Sándort, ki végleg beléoltotta a festés utáni vágyat, hogy idővel belőle is legyen elismert művész, ki nemcsak pénzért dolgozik, hanem azért is, hogy a benne felgyülemlett szépséget szétárassza, továbbadja.

Siha Sándor nem volt nagy művész, de be tudta mutatni a nagyokat. Beszélt munkáikról, életükről, küzdelmeikről, szín- és formavilágukról, az ecsetkezelés technikai fortélyairól, árnyalatairól, mindenről, ami szükséges egy festőnövendék továbbhaladásához. Gyula munkáit kritikus szemmel nézte, felhívta figyelmét hibáira, olykor többször is kidolgoztatott vele egy-egy képet, vagy újra elkészíttette különböző variációkban. Rávezette az ég és a víz ábrázolására, hogy mi minden rejlik ezek egymáshoz való viszonyában. Képein halászladikok ringtak, halászok bajlódtak hálókkal, varsákkal, nagyszerű napnyugták váltakoztak sugaras hajnalokkal. Lassan rájött arra, mennyi lehetőség rejlik pusztán ezek helyes ábrázolásában. Még ez évben Pusztamérgesen megrendezi első önálló kiállítását, melyet az azóta elhunyt Füstös Zoltán hódmezővásárhelyi festőművész nyitott meg. Az ő, valamint dr. Bod Árpád orvos-festő pikturális tanácsai hatalmas lendületet adnak a 21 éves ifjúnak. Még nem kész. Dehogyis az. De fejlődése már nagyobb léptekkel halad előre a megkezdett úton, ami pedig lakás nélkül, saját műterem nélkül, pártfogók hiányában nagyon nehéz. Lassan azonban messzire el lehet jutni. Felvették a Fegyveres Erők szegedi klubjának képzőművész szakkörébe, ahol tanulmányait most már megfelelő művészirányítás mellett folytathatta anélkül, hogy eredeti irányvonalától eltérjen. Itt több házi kiállításon szerepelt munkáival, sőt 1977-ben a Szegedi Téli Tárlaton is megjelenik „Fák” c. festményével. 1978-ban szép eredményeket ér el a Geszten megrendezett alkotótáborban, kiérdemelve nemcsak a helyi lakosok, de a községi Tanács elismerését is. Az alkotótábor Nyári József festő irányításával működött. A Fegyveres Erők klubjának művészeti vezetője Zombori László szegedi festőművész, igen szigorú kritikus és keménykezű tanár. Ez a képzőművész kör újabb lendületet ad a fiatal festőnek. Alkalma van megismerkedni a szegedi „nagyokkal”, Dér Istvánnal, Fontos Sándorral, Szelesi Zoltán művészettörténésszel, Kelemen Kristóf szobrászművésszel, Fejér Csaba festőművésszel és még sok mással, akiktől hasznos tanácsokat és irányelveket kapott. Ettől kezdődően rendszeresen részt vesz a szakkör kiállításain, sőt fokozatosan áttér önálló tárlatok rendezésére. Képei színgazdagok, elevenek, látásmódja rendkívüli, kifejezésmódja káprázatosan gazdag.

Csakhogy ez a téma kimeríthetetlen: A végtelen nyugalmú, nagy magyar alföldi táj, a kiveszőben lévő tanyavilág, a gyermekkorából megmaradt élmények, a dolgozó, vagy munkából hazatérő parasztok. Ő nem csak látta, hanem megélte mindezt. Tudja, mit jelent kézzel vetni, hogy mozdul a kaszás aratáskor, hogy rogyik meg a váll a kubikos talicska súlya alatt, hogy ballagnak hazafelé a kapálók alkonyatkor, hogy hajlik gyermeke fölé az anya. Benne élnek a kiszáradt fák, az aszály sújtott mezők ugyanúgy, mint a tél-marta erdők, vagy a tóparton táncoló fűzfák. Boldog, hogy itt született, hogy itt nőtt fel, hogy mindezt láthatta, megélhette, s az utókornak átadhatja szépséges képeken.

Wárkonyi Gyulának nem kell látnia a tájat, melyet ábrázolni akar. Lelkéből szakadnak fel ezek a képek, mert most is együtt él a faluval, mely felnevelte. Érzi, hogy soha nem tud annyit visszaadni, amennyit szülőföldjétől kapott.

Rendkívül termékeny festő, évenként több önálló tárlata is van. Ez évben megnyeri a Magyar Néphadsereg Helyőrségi Művelődésügyi Intézményei részére kiírt pályázaton a II. díjat.

1981-ben ismét foglalkozik vele a Szövetkezeti Híradó, méltatja, mint muzsikust is, nem tudva eldönteni: zenésznek jobb-e vagy festőnek. Az igazi siker azonban 1983-ban jött el: a Magyar Néphadsereg és Helyőrségi Művelődésügyi Intézményeinek amatőr alkotóművészeti kiállításán, Budapesten I. díjat nyer! Díjnyertes munkái: Kérész-szedők, Csavargók, Teregetés, Tél. 1985 szeptemberében végre megnyithatja festőiskoláját a Fegyveres Erők klubjában 8–10 éves gyermekek részére. Örömmel tölti el, hogy végre taníthat. Wárkonyi Gyula egy átmeneti kor embere, aki a virágzó tanyavilág pusztulása közben nőtt fel. Látta az elmagányosodott embert rozzant viskójában, a zsúp nélkül maradt, roskadó tetőket, üres ólakat, lerogyó gémeskutakat, elhanyagolt, kiszáradt fákat, az egész elöregedett népet, aki még itt maradt. Búcsúzik ettől a kortól, s egyben fáj a szíve érte.

Kinek a legtöbbet köszönhet budapesti tanára, Wessely Tibor. Megtanította a festészet minden fortélyára. Kinek a nyugati tárlatokat, sikereket köszönheti. Ki egyben fiává fogadta, felkarolta. 1985. november 17-én a Hamburg melletti Rosdorf-ban 12 ország közül az I. díjat kapta.1989. Kanada, Torontó. 1991. Japán, Tokió Gajigosó Galéria, Szentendre, Bécs és Nyugat-Berlin.

Az NSZK-ban levő Rosdorf városka galériájában több ország festőinek munkáit mutatták be. A helybeliek, valamint a jugoszláv, csehszlovák és magyar bemutatkozók közül az első díjat. Wárkonyi Gyula szegedi festő kapta, s munkáit az NSZK-beli lapok is elismeréssel értékelték, tudósították.