Takács Ferenc: Alkonyat a folyón. Olaj festmény.

Takács Ferenc: Alkonyat a folyón alkotása eladó. Adatok a masodik képen.

TAKÁCS FERENC FESTŐMŰVÉSZ

1942. április 1-jén született Zomborban. A szülővárosában elvégzett általános iskola után Zágrábba járt középiskolába. Egyetemi tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Akadémián Belgrádban folytatta, ahol 1966-ban diplomázott. Mestere a híres Dragutin Mitrinovic professzor volt. A festészettel egyidőben sajátította el a falitextil művészi technikáit, így nemcsak festőként, hanem iparművészként is komoly sikereket ért el.

Első önálló kiállítása 1966-ban Knin városában volt. Festészete mellett jelentős iparművészeti munkássága is. A belgrádi Akadémia megbízásából rekonstruálta Lázár cár aranyberakású köntösét, amely a város múzeumának egyik legbecsesebb darabja.

Festményeit Zomborban, Szabadkán, Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában, Leskovácon, Baján, Szegeden, Budapesten, Stockholmban, Moszkvában, Hagenbachban, és Bécsben állították ki.

A képzőművészetben elért sikerei a Vajdaság legjelentősebb mai festőjévé emelték. A délszláv polgárháború után családjával Magyarországra költözött. Talán festészete is szerepet játszott abban, hogy magyar állampolgárságát gyorsan megszerezhette. Magyarországi letelepedésével alkotói kedve is visszatért. Pályájának folytatása töretlen alkotói ívről tesz tanúbizonyságot.

Rendszeresen kiállító művész. Nyugat-Európában számos egyéni kiállítást rendeztek képeiből. A róla szóló újságcikkek és méltatások is ezekhez a bemutatókhoz kötődnek.

Kiállításairól számos nagy ismertségű napi- és hetilapban számoltak be. Ezekből a méltatásokból is kiemelkedő jelentőségű a Pécsett 1999-ben rendezett Határon Túli Magyarok VIII. Fesztiválja és 2000-ben a Gellért Hotelben tartott életmű kiállításának sajtóvisszhangja.

Takács Ferenc festőművészt a Duna festőjeként tartják számon. A dunai táj és a Duna mellett élő emberek ábrázolása áll munkásságának középpontjában. Következetes művészeti programja életművét a Duna festői eszközökkel történő leírójává és megörökítőjévé emeli.

TAKÁCS FERENC FESTÉSZETE

2001 őszén megkeresett minket egy dél-magyarországi gyűjtő barátunk, és egy festőművészt ajánlott a figyelmünkbe. Hozzászoktunk már a különféle félkész festők rohamához, de hát az ajánló személye…meg a jó kapcsolat…és hát kik vagyunk mi, hogy látatlanban ítéletet mondjunk! Ki is ez a festő? Takács Ferenc! Nem ismerős.

Néhány nap múlva, a művész műtermében már felszabadultan beszélgettünk - hiába no, a kvalitás mindig szabaddá tesz - és megoldódott a rejtély! Persze hogy nem hallottuk a nevét, hiszen Takács Ferenc – és ezt most nem én mondom, hanem sok kiállítás megnyitóján és róla szóló méltatásokban hangzott el: „a Bácska legjelentősebb festője”.

Számunkra a volt Jugoszlávia kulturális élete a rendszerváltozásig igencsak elzárt, más törvényű világ volt. Irodalom néha igen, festészet szinte sohasem jutott át a köztünk feszülő határon. Lapozgatva a műteremben felhalmozott képek között a legjobb magyar táj- és zsánerfestő hagyományok elevenedtek meg előttünk. Festmények a Bácska paraszti hétköznapjaiból, szekerezők, téli vadászok és a Duna menti tájak. A folyó általa feltárt rejtett vízmosásai, oldalágai, füzesei és a hozzá kapcsolódó, vele egyidős mesterségek művelői: halászok, rákászok, tutajosok. Mindezeket meglátni és megszeretni nekünk egy pillanat műve volt, és galériánk közfelkiáltással üdvözölte sorai közt az idős mestert.

Komoly életmű, a hatvanas évektől rendszeres nyugat-európai kiállítások, felbecsülhetetlen értékű belgrádi restaurálási munkák, több állami és városi kitüntetés és a kor művészeti-szellemi elitjével ápolt baráti viszony; mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Takács Ferencet a Délszláv háború borzalmaitól és következményeitől megvédje. Fiát – megóvva az értelmetlen katonahaláltól - a háború elején szöktette át, Ő pedig a családja többi tagjával a háború utáni zaklatásokat nem viselve jött haza.

Minden odalett: a ház, a nyaraló, a műterem fillérekért eladva, de amikor egy pohár finom bácskai bor mellett erről beszélt az idős művész, az arca mégis mosolygott. Kérdésünkre, hogy mi a folyamatos derűjének titka, a következő - csak festőművészre jellemző - választ kaptuk: az összes képe hiánytalanul