Dedikált Fadgyas Ferenc A ​délceg őrvezető

Dedikált Fadgyas Ferenc A ​délceg őrvezető

Este ​tíz óra lehetett, amikor riadó volt elrendelve. Minden mozogni
tudó embert felfegyvereztek és az utcára küldtek. Tizenegy óra már
elmúlt, mire a tömeg a Dísz térre ért. Onnan tovább a Szentháromság
téren keresztül, a Tárnok utcán lefelé. A térre érve Zoltán látta, hogy
az utca teljes szélességében német és magyar katonák tömege hömpölygött a
házak között. Orosz és német géppuskák kelepelését lehetett hallani. A
katonák hullottak mint a legyek. A németek minden negyedik-ötödik házat
felgyújtották.

Ebből a pokolból való menekülést latolgatta Zoltán. De hogyan? Ez
itt a kérdés. Pillanatnyilag semmi lehetőséget nem látott. Igaz, hogy a
hömpölygő tömeg végén menetelt, mert a sebesült katonákat a végére
hagyták, de ugyanakkor még csak nem is gondolhatott szökésre, mert a
menet végét nyolc-tíz nyilas pribék géppisztollyal a kezében zárta. Akik
olykor-olykor fogcsikorgatva mormolták: – „kinyírjuk azt, aki szökni
merészel!” – Itt már csak egy csoda segíthet – gondolta Zoltán, de
alighogy erre gondolt, valahonnan a szemközti oldalról egy aknalövedék
sistergését lehetett hallani, amely feléjük közeledett. Rögtön
megállapította, hogy ez közel a hátuk mögé fog esni, és úgy látszik,
hogy nagyon is bevált Zoltán számítása (pedig nem is volt tüzér), mert a
következő pillanatokban egy hatalmas reccsenést hallott a háta mögött. A
nyilas pribékek felordítottak, már amelyiknek volt ideje ordítani.

A menet végén zűrzavar támadt. Zoltán a legújabb körülményeket egy
másodperc töredéke alatt átgondolta és úgy határozott, most vagy soha!