Kukorelly Endre Három 100 darab (rövidpróza)

Kukorelly Endre Három 100 darab (rövidpróza)

A szerző pályáján ez a második gyűjteményes kötet; az első az 1993-as Egy
gyógynövény-kert volt, amelyben addigi összes verseit prezentálta,
némileg megrostálva, az időrendtől és a korábbi ciklusbeosztásoktól
független, új kompozícióba szervezve, sőt némelyik mű szövegét át is igazítva
az először közölt változathoz képest. Mostani könyvében másfél évtized
rövidpróza termésével teszi ugyanezt. E korántsem szokványos megoldás mögött
minden bizonnyal az a meggondolás munkál, hogy a gyűjteményes kötet ne
valamiféle történeti öndokumentáció halmaza legyen, hanem úgy hasson, mintha
minden darabja ennek az összeállításnak a számára készült volna, a különböző
időrétegeket reprezentáló szövegekből új minőségű egész szülessék. Ebből az
is következik, hogy e gyűjteményekből nem vagy csak alig rekonstruálható a
költői-írói eszközök változása, annál élesebben rajzolódik ki a kilencvenes
évekbeli, a férfikor nyarában álló Kukorelly Endre portréja.
Két nagyobb
terjedelmű és egy rövid, néhány oldalas, ódaszerű részre tagolódik a kötet,
az első kettőben a darabok címe fölött római számjegyekkel jelölve egytől
százig tartó számozás áll, a záró egység előzéklapján pedig lakonikusan ennyi
szerepel: Száz, de nem egyszer előfordul az is, hogy a szövegben arab
számokkal elkülönített fragmentumok sorakoznak. A nyitó rész, A
Memória-part anyaga közel sem egyezik meg azzal, amelyet azonos című első
rövidpróza kötetében publikált, hanem sok szöveget átemelt ide második,
hasonló jellegű könyvéből
(Mintha már
túl sokáig állna,), jó néhányat pedig átalakított. Ugyanígy járt el a
második részben is (A beszéd és a szabály), mert itt viszont számos
korai "darab" - köztük például a már-már klasszikusnak mondható Kis
hajlandó - szerepel, újabban keletkezett, kötetben még nem közölt
szövegek (El, Pénz) társaságában. Bár Kukorelly ebben a gyűjteményben
is megtartotta a korábban alkalmazott római számozással, a szövegeken belül
pedig arab számokkal elkülönítés bonyolult rendszerét, az új kompozíciókban
az átalakítás iránya határozottan az egyszerűbb formákra törekvés:
felszámolta például az előző két kötetben még gyakran előforduló, egy-két
mondatos önálló darabokat, jóval ritkábban él posztmodern tipográfiai
játékokkal, a különböző személyekhez (mesterekhez, barátokhoz) szóló
bennfentes utalásokkal, erősebben hagyja érvényesülni magát a műfajt, mintegy
belátva, hogy igenis van különbség versei és rövidprózája között. Az
előadásmód szikárabbra fogása - ami természetesen azért megőrzi a jellegzetes
és már szinte első megszólalásától egyéni hanghordozást - egyúttal jobban
engedi látni a gyűjteményt összefogó motívumláncokat, a nagy, meghatározó
élményköröket: a gyerekkor egyszerre kegyetlen-vad és egyszerre tündökletesen
aranyló világát, ahogyan például A dór állam, illetve A felhő, a
felleg és a fodor című írásokban megjelenik, az utazás izgalmát, a távol
néha ismeretlenül is otthonos közegét (Imergencia. Magyar-portugál
irat), vagy éppen riasztó közönyét (Semmilyen ügy), a hétköznapi
élethelyzetekből váratlanul fölvillanó metafizikai rejtélyeket (Ahogy
lehet csak, olyan halkan), mulatságos abszurdumokat (Penetráns
sürgölődés a boldogságban), a logikával nem, művészi értelemmel annál
inkább megközelíthető álmokat (Álom-út), a köznapi én és az irodalommá
formált személy furcsa interferenciáit (Es).

Anyagában változatos, formájában célirányos gyűjtemény született tehát,
amelynek - hiszen szerzője a mai irodalmi középgeneráció egyik jelentékeny
alakja.https://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1178