A magyar népzene tára II.: Jeles napok (1953) ---- BArtók Béla-Kodály Zoltán-Krényi György

Bartók Béla/Kodály Zoltán/Kerényi György, Dr.: A magyar népzene tára II.JELES NAPOK. 1953, Akadémia kiadó..

SZERKESZTŐ: Kodály ZoltánBartók BélaKerényi György

LEKTOR:Szabolcsi Bence-Vargyas Lajos

Akadémiai Kiadó (Budapest) , 1953
Vászon , XXIII + 1.248 oldal + + 32 oldalon fekete féher fotokkal (66 db) 25 cm x 18 cm... Jó állapotban kinálom eladásra..

.ELŐSZÓ: Magyar Népzene Tára a gyermekdallal kezdte, népünk legősibb, legprimitívebb zenei ténykedésével. Legközelebbi fokozatnak a népszokások dallamai mutatkoztak. Egyrészük már átment, másrészük átmenőben van a gyermekjátékok közé. Dillambeli rokonságuk szembeötlő. A regösének oly közel áll a gyermekjátékhoz, hogy együtt közlésüknek csak az első kötet túlságos terjedelme szólt ellene. De más népszokásokkal való rokonsága inkább ide kapcsolja. Népzenénk sokrétű anyaga nem szorítható egyetlen merev rendszerbe. Minden ága kell, hogy megtalálja a maga külön rendjét, amelyben leginkább áttekinthető. A gyermekdalok kötete ilyen, az anyag természetéből folyó rendezés kísérlete. A népszokások dallamai oly sokfélék, hogy tisztán zenei rendszerezésükre nincs elég közös vonásuk. Tudományos és gyakorlati szempont egyaránt a tartalom szerinti rendezést javallta. E kötet a naptári éven végighaladva veszi sorra az időhöz fűződő, ének- szóval járó szokásokat. Külsőségesnek látszik ez a rend: de jól mutatja a természettel együtt élő ember viszonyát az évszakok váltakozásaihoz. Ismeretes, hogy a keresztény ünnepek ősrégi, pogány, természeti ünnepek időpontjaihoz (Téli és nyári napforduló) alkalmazkodtak, s nem tudhatjuk, hogy a vallásosra átfestett külső alatt mennyi őspogány elem lappang máig. A pogány elemek szigorúan tudományos feltárása még kutatójára vár. Hogy annak mily nehézségekkel kell megküzdenie, láthatjuk Krohn Gyula könyvéből : »A finnugor népek pogány istentisztelete.« Pedig ott néhol még napjainkig eleven élet a pogányság, míg a magyar pogányságról elenyésző csekély adatunk van. Századokig tartott, míg a kereszténység, legalább formailag, eltüntette. Hogy lelki tartalmából mennyi maradt meg a népben : nehéz volna pontosan megállapítani, de úgy látszik, nem kevés. Már egyes szokásokhoz való szívós ragaszkodás is annak jele, hogy a pogány elem tovább él. Egyházi, világi hatóság vállvetve üldözte-irtottá azokat, ha nem illeszkedtek be az új rendbe. Nemcsak régi, XI—XIII. századi törvényeinkre gondolunk. Még az 1900-as években egy falusi plébános úgy próbálta a szent- iváni tűzugrásnak végét vetni, hogy rábeszélte híveit, ajánlják fel e »pogány szokást« engesztelésül a községet ért tűzvészért. Tehát a rátapadt vallásos elemek sem mentesítették az egyházi anatéma alól. A sámánkodás emlékeit a regösénekben, a varázsolás utolsó maradványait a gyermekdalokban nyomozzák a kutatók, és aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy a »lebeke tárgy« (1. Középkori magyar verseink. 1921 : 204) és más rossz elleni igéknek valaha kottázható dallamuk volt. Ritmusuk erre vall, és ki tudja, melyik dallamunkban lappang valami nyomuk. Krohn említi, hogy a finnugor népek némely pogány szertartásához zene is tartozott. Ha népünk megőrzött bizonyíthatólag harmadfélezeréves dallamokat, nem lehetetlenség, hogy ezek közt ilyen is rejtekezik.