Michelangelo versei

Szent István Társulat, 2005., Budapest, Széchenyi Nyomda, fűzött kemény papír kiadói borítóban, 335 oldal, 15 cm x 20 cm.

A késői reneszánsz nagy lángelméje, Michelangelo, kortársai szerint különc, magányos, barátságtalan ember volt. Ám ebben a teremtő magányban, melyet a tapintatlan világ oly kevéssé tartott tiszteletben, a múzsák közül négyen is társául szegődtek: a szobrászaté, a festészeté, az építészeté és a költészeté. Ezzel az utóbbival folytatta legbizalmasabb beszélgetéseit. Lírájának sajátos értéke, hogy amíg szobraiban és festményeiben jórészt kora kultúrájának embere, verseiben elsősorban önmaga.
Bár saját költészetét nem sokra becsüli, versein keresztül egész életén át elkísérhetjük őt: az ifjúság üde, hamvasan friss darabjaitól a komor öregkor zord elmélkedéseiig. Sajnos, a fiatalabb évek terméséből alig maradt meg valami; 1518-ban hirtelen indulatában egy halom rajzzal együtt addig írt költeményeit is megsemmisíti. A tény már-már jelképes: Michelangelo – ami nagy ritkaság – nem az ifjú-, nem is a férfi-, hanem az öregkor költője. Fáradtan, idősen virágzik.
Zord fölségében nagy költészet ez, bár nem könnyű olvasmány – ahogy Shakespeare szonettjei sem. Mindenesetre érdemes „beleolvasnunk” magunkat, megbarátkoznunk világával, megismerkednünk e nagy líra hegyi levegőjével.